Van úgy, hogy a közösségi oldalak mocsarában egyszer-egyszer tényleg igazgyöngyöt találsz, igaz előtte át kell úsznod több tonna szellemi trágyán. Nekem a Frayle-lel való találkozásom volt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy megérte elmerülni az internet emésztőgödrében. A clevelandi (Ohio) formáció 2017-es indulása óta két albumot is kiadott – a 2020-as "1692"-t és a 2022-es "Skin & Sorrow"-t –, és bevallom, kissé megdöbbentett, hogy eddig elkerülték a figyelmemet. A dal, amely által megismertem az együttest, a Darker than Black volt, és a címe nem is hazudott. Fekete lyukként szippantott magába az elegánsan baljós sötétségével, így nem volt kérdés, hogy mélyebbre ások a zenekar eddigi univerzumában.
A Frayle zenéje nehezen szorítható egyetlen műfaj keretei közé, és szerintem pont ez benne a legszebb. A banda a doom metal mély, hömpölygő súlyát keveri gótikus, ambient és post-metal hatásokkal, miközben időnként egy-egy shoegaze-es, pszichedelikus réteg is felbukkan a hangképben. A végeredmény -ha mindenáron hasonlóságokat keresünk- valahol talán a Sleep és Chelsea Wolfe között lebeg: súlyos, mégis álomszerű, mintha egy lassított mágikus rituálé közepébe csöppennénk, ahol a füstölő helyett épp egy gitár ég. A zenekar saját szavaival élve: "heavy, low & witchy." Ennél pontosabb és magyarosított meghatározásra talán nincs is szükség. A Frayle világa egyszerre földhözragadt és transzcendens, misztikus és nagyon is emberi. A gitárok dörögnek, a dobok lüktetnek, mégis minden a légies, hipnotikus ének köré épül.
Most pedig itt a folytatás: "Heretics & Lullabies" címmel a mai napon megjelent a harmadik nagylemez. Az anyagot négy videoklipes dal vezette fel: a sebeket lassan gyógyító Walking Wounded, a melankolikus eleganciával újraértelmezett Lana Del Rey-sláger Summertime Sadness, a rituálisan feszülő Heretic, valamint a Boo, amely tökéletesen hozza az őszi, Halloweenes borzongást.
A csapat zenéje egyértelműen Gwyn Strang túlvilági hangjára épül, amelyet tökéletesen egészít ki a háttérben megbújó, sötéten hörgő férfihang. A kettő együtt olyan, mint fény és árnyék tánca: egymás ellentétei, mégis tökéletes egységet alkotnak. Gwyn és férje, Sean Bilovecky nemcsak az életben, hanem alkotásban is társak: közösen álmodták meg és hívták életre a Frayle-t, és ez a mély, spirituális szimbiózis átsugárzik minden dalon. Ők ketten mintha ugyanabban a kis, sötéten izzó univerzumban léteznének, és a dalaik mind-mind ennek a világnak a sötét, mégis tökéletes gyermekei: törékenyek, nyugtalanok, de gyönyörűek.
Gwyn éneke nem követel figyelmet, mégis azonnal magához láncol. Éteri, sejtelmes, mégis minden rezdülésében ott van az erő és a fájdalom. Mintha egy modern kori boszorkány énekelne egy elátkozott altatót, ami egyszerre nyugtat és borzongat meg. Ez a hang olyan, mint a hajnali köd: puha, lassan gomolygó, de ha egyszer körülölel, már nincs menekvés. És megeshet, hogy ebből a ködből nem is akarsz menekülni - nálam pont ezt váltotta ki a Frayle zenéje.
Már a "1692" is komoly súlyt hordozott: egyfajta zenei megvallás volt a sebezhetőségről, a bűntudatról és a belső démonokkal való küzdelemről. A "Skin & Sorrow" azonban ezt az érzelmi mélységet még tovább tágította, mintha a fájdalom magvát most már nem elrejteni, hanem tudatosan megmutatni akarták volna. A hangzás vaskosabb lett, a riffek szinte földrengető erővel dübörögnek, miközben a sötétség már nem csupán atmoszféraként, hanem katarzisként van jelen.
A szövegek nyomasztóak, mégis furcsa módon erőt adnak: a veszteségről, a világfájdalomról és a sötét romantikáról szólnak, amikor fájdalom lassan szépséggé alakul. Gwyn hangja itt már nemcsak mesél, hanem gyógyít is; mintha minden egyes dal egy apró szeánsz lenne, amelyben a hallgató saját árnyait is kénytelen megölelni.
A "Heretics & Lullabies" folytatja ezt a sötét, misztikus vonalat, ugyanakkor bátrabban kísérletezik. A hangzás néhol súlyosabb, heavy metalos elemekkel gazdagodik, máshol pedig a többrétegű vokálok és a lassú, szinte liturgikus tempó (mint a Boo-ban) adnak új dimenziót a Frayle világának. És őszintén: ki gondolta volna, hogy Lana Del Rey Summertime Sadness-e ennyire jól szól, ha ráhúzod a világvégét? A feldolgozás nem pusztán újraértelmezi az eredetit, hanem egészen más lelki térbe helyezi. Oda, ahol a melankólia itt már nem bánat, hanem egyfajta beavatás.
A Demons címéhez méltón baljós, sűrű atmoszférát teremt, mintha lassan kúszna elő a sötétből. A dal a belső démonokkal való küzdelmet járja körül – a kishitűséget, az önbizalom törékenységét és azt az örök harcot, amikor az ember önmagát próbálja legyőzni. A Souvenirs of Your Betrayal kapcsán Gwyn korábban elmondta, hogy a felvétel során darabokra szakadt a szíve. A dal annyira személyes, hogy maga sem tudja, képes lenne-e valaha élőben előadni. És ez hallatszik is: minden sor, minden sóhaj egy nyílt seb, ami megállíthatatlanul vérzik. A szöveg mélyen felkavaró. A szeretethiány, a kiábrándulás és a kapcsolatban megélt lelki mérgezés lenyomata. Ez nem egy egyszerű szakítódal, hanem egy belső monológ a határok, a hiány és az önfeladás fájdalmáról. Mintha egy utolsó, el nem küldött levél lenne, amelyben a gyász és a gyöngédség már elválaszthatatlanul összefonódik.
Különösen kedves számomra a Hymn For The Living – olyan, mintha egy már eltávozott lélek suttogna Gwyn hangján keresztül:
“I am light… I am the dark… I’ll stay with you… You are my heart… I love you… For all of time… Protect you… You are mine…”
E szavakban ott rezdül a túlvilág békéje és a földi szeretet örök visszhangja. Mintha egy lélek üzenne: már békére talált, de a szeretete sosem múlik el. A halál itt nem lezárás, csupán egy átlépés – egy másik síkra, ahol a lélek tovább őrzi és védi azt, akit valaha szeretett.
Másik személyes kedvencem a kisfilmes formában is megjelent Heretic, amely nyíltan szembemegy a képmutató vallásossággal. A szöveg arról szól, hogy nem kell külső megváltásban hinnünk, ugyanis a fény bennünk van, nem felettünk. Inkább legyél eretnek, mint báb. A Heretic bátran kimondja: jobb őszintén elbukni a pokolban, mint álszentül térdelni a mennyországban. Ez a dal nem isteni ítéletről, hanem önfelszabadításról szól – arról a pillanatról, amikor az ember végre saját megmentőjévé válik. A Glass Blown Heart a függőséggé váló szerelem allegóriája: az ember mindent odaad, újra és újra megsebezve magát, csak hogy érezze a másikat. A fájdalom maga válik a kötődés eszközévé. A Run a kontroll és a menekülés örök kettősségét tárja a hallgató elé – a rémálmok, a bosszúvágy és a szabadulás iránti kényszeres vágy sötét himnusza. Mintha az ember saját árnyékától futna, miközben tudja: sosem hagyhatja maga mögött teljesen. Az albumot záró Only Just Once már a beletörődés és a belső számvetés hangján szól. A beteljesületlen vágyak keserű íze, az önkeresés és az önpusztítás közti törékeny egyensúly áthatja minden pillanatát. Ez a dal olyan, mint az utolsó lehelet egy hosszú, érzelmi utazás végén: fájdalmas, de megtisztító.
Mindig is megláttam a szépséget a sötétségben, és ez most sincs másként. Akik hasonlóan éreznek, azok számára a "Heretics & Lullabies" nem csupán egy album, hanem egy tükör lehet. És ebben a tükörben a saját árnyékainkkal nézünk szembe. Ez a zene azoknak szól, akik nem félnek mélyre merülni, akik tudják, hogy az igazság ritkán ragyog a felszínen. A Frayle nem kínál cukormázat, sem kényelmet. Csak őszinteséget, fájdalmat, gyógyulást és fényt – azt a fajta fényt, ami nem fentről hullik alá, hanem belül gyullad ki, miután már mindent elnyelt a sötétség.
Talán ezért érzem annyira közel magamhoz ezt a lemezt. Mert nem fél kimondani, amit sokan csak éreznek: hogy a sötétség nem az ellentéte a fénynek, hanem annak bölcsője. Hogy a fájdalom nem mindig ellenség, néha épp ő tart életben. Ez a lemez olyan hallgatóknak készült, akik nem futnak el önmaguk elől, akik képesek leülni a démonaikkal, és azt mondani nekik: "maradhattok, de most én parancsolok."
10/10
"Heretics & Lullabies"
Megjelenés: 2025.10.10.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
1. Walking Wounded
2. Summertime Sadness (Lana Del Rey cover)
3. Boo
4. Demons
5. Souvenirs of Your Betrayal
6. Glass Blown Heart
7. Hymn for the Living
8. Run
9. Heretic
10. Only Just Once
Zenészek:
Gwyn Strang - ének
Sean Bilovecky - szólógitár
Jason Knotek - basszusgitár
Jon Vinson - dobok
