Szép sikereket arat a júniusban megjelent új Evanescence-album, a Sanctuary, amelynek kritikáját ITT olvashatod. A zenekar tegnap újabb videoklipes dallal jelentkezett: ezúttal a Tell Me When You've Had Enough kapott kisfilmet.
A szám azokhoz szól, akiknek elegük van abból, hogy mások irányítsák, manipulálják vagy folyamatosan terelgessék őket. A dal azt a kérdést feszegeti, meddig vagyunk hajlandók feladni önmagunkból csak azért, hogy a kisebb ellenállás útján maradhassunk, és mikor jön el az a pont, amikor az alkalmazkodás helyett végre az ellenállást választjuk.
Nemrég a The Guardian interjújában Amy Lee rajongói kérdésekre válaszolt, és különösen érzékenyen érintette annak a követőnek a története, aki maga is rockénekesi karrierről álmodik, ám miután csúnyának nevezték, kételkedni kezdett magában.
Az Evanescence énekesnője sosem arról volt híres, hogy magában tartaná a véleményét, és ezúttal sem maradt szó nélkül, amikor megtudta, milyen bántó megjegyzésekkel illették egyik rajongóját a külseje miatt.
Amy elmondása szerint már maga a kérdés is elszomorította, és a következőt tanácsolta a fiatal lánynak:
Először is remélem, hogy aki azt mondta neked, hogy csúnya vagy, az nem olyan ember, akit a barátodnak nevezel. Ne gondolj így magadra, és ne hallgass ezekre az emberekre. Valószínűleg csak irigyek. A szépség a mély dolgokban van: abban, hogy művész vagy, és zenét alkotsz. Ott van az igazi érték. A szépség belülről tör elő, ezért arra koncentrálj, ami benned van, és arra, hogy valami nagyszerűt hozz létre, amit mások átélhetnek. Nem az a fontos, hogy el tudd adni magad, vagy Instagram-sztár legyél. Bárki képes nagyszerű zenét alkotni, ha az ott van a lelkében. Ez benned a legszebb.
- osztotta meg gondolatait, majd azt is elárulta: nem tartja elképzelhetetlennek, hogy a hatvanas éveiben is zenéljen és turnézzon.
Decemberben leszek 45 éves, és a 44 egyáltalán nem olyan érzés, mint amilyennek korábban elképzeltem. Jobb. A hatvan már csak tizenöt évre van, ami egyáltalán nem tűnik olyan soknak. Nem tudom, akkor még ilyen keményen fogunk-e turnézni, de azt mondják, amit nem használsz, azt elveszíted, úgyhogy nem zárom ki. Rengeteg életet ad az, amikor összehozhatod az embereket, és megoszthatod velük a zenét. Összetörné a szívemet, ha arra gondolnék, hogy valamilyen okból egyszer már nem tehetjük ezt meg.
Egy dologban azonban egészen biztos:
Valamilyen formában akkor is zenét kellene készítenem vagy alkotnom. Egyszerűen nincs értelme abbahagyni.
Az Evanescence jelenleg valóban nem úgy fest, mint egy zenekar, amely a fékre készülne lépni. A banda júniusban jelentette meg új albumát, a Sanctuaryt, (kritika ITT) jövő hónapban pedig brit és európai arénaturnéra indul. Ezt követően az Egyesült Államokban, Malajziában, Japánban, Ausztráliában és Új-Zélandon is színpadra állnak.
Amy Lee számára kevés nyugtalanítóbb dolog létezik annál, mint amikor a közösségi oldalakon saját maga mesterséges intelligenciával átalakított másával találkozik.
Az Evanescence frontasszonya egy új interjúban, amit a Revolver magazinnak adott, erre és sok egyéb más dologra is kitért.
Semmi sem ijesztőbb számomra annál, mint amikor görgetés közben meglátom önmagam valamiféle AI-változatát. Nagyon zavaró. Mintha az emberek ki akarnának javítani: eltüntetik a vonalakat az arcomról. Még a Sanctuary borítóját is megváltoztatták. Pedig bassza meg, éppen ez a borító lényege.
A képen Amy kipirult arccal, látható erekkel és súlyos lánccal a nyakában jelenik meg. Nem hibátlan digitális avatárként, hanem hús-vér emberként. Mindez tökéletesen összefoglalja az Evanescence új albumának központi gondolatát is.
A Sanctuary (kritika ITT) a zenekar első nagylemeze a 2021-ben megjelent The Bitter Truth óta. Míg elődjén Amy nyíltan énekelt többek között a rasszizmusról, a választói jogok korlátozásáról és a #MeToo mozgalomról, az új anyag már nem egyszerűen szembenéz a valósággal. Inkább kétségbeesetten próbálja megtalálni azt egy olyan világban, amelyben egyre nehezebb eldönteni, mi valódi.
Honnan tudhatjuk, hogy valóban az általunk ismert színészt látjuk a képernyőn? Biztosak lehetünk benne, hogy egy új dal tényleg attól az előadótól származik, akinek a nevén megjelent? Mit higgyünk el a manipulált képek, hamis hangok, deepfake videók és politikai ígéretek állandó zajában? Az 'őszinteség' szó sokszor megjelenik a dalokban. Egész eddigi pályafutásom során azt kutattam, ki rejtőzik valójában a közönség által felépített Amy Lee-kép mögött? Az új lemezen ez a kérdés minden korábbinál sürgetőbbé válik. A zene számomra rengeteg értelemben menedék. De ez egyben menedék a hazugságok és mindaz elől is, ami valójában nem igazi.
- emlélkedett az énekesnő ezekről a teljesen jogos kérdésekről.
Az őszinte emberi kapcsolódás iránti vágy kezdettől az Evanescence zenéjének egyik alapja volt. A zenekar a kétezres évek elején, a gondosan megtervezett popsztárok és celebek korszakában robbant be a köztudatba. A 2003-as Fallen a metalt, a zongorás balladákat és a klasszikusan romantikus dallamvilágot olyan filmes hangzással egyesítette, amely alapjaiban formálta át a mainstream rockzenét. Az album olyan korszakos slágereket adott, mint a Grammy-díjas Bring Me to Life és a My Immortal, világszerte pedig több mint 17 millió példányban kelt el.
A Sanctuary zeneileg is több újdonságot hozott. A dalokban 7/8-os ütemmutatók jelennek meg, a gitárok hangsúlyosabb szerepet kaptak, a zenekar pedig tudatosan elhagyta a korábbi lemezekre jellemző, mindent egyszerre megszólaltató hangszerelési módszert.
Korábban egyszerre használtunk programozott részeket, elektronikát és vonósokat. Néha már nem is maradt elég tér ahhoz, hogy mindent rendesen lehessen hallani. Ez volt az első alkalom, hogy több producerrel dolgoztunk egyetlen lemezen. Köztük volt Zakk Cervini és Jordan Fish is, akik korábban olyan előadók hangzásán dolgoztak, mint a Bring Me the Horizon, a Bad Omens és a Spiritbox. Olyan szinten értenek bennünket, hogy közben mi magunk is hatással voltunk rájuk. Nagyon izgalmas fiatalabb emberekkel dolgozni, mert ők egy későbbi ponton kapcsolódtak be ebbe a kultúrába. Olyan visszacsatolást kapunk tőlük, amely abból a korszakból ered, amikor mi már javában csináltuk ezt.
A Sanctuary feszültsége azonban nem csupán zenei eredetű. Amy művészként, nőként és egy tizenkét éves fiú, Jack Lion édesanyjaként is próbálja értelmezni a jelenlegi politikai és technológiai környezetet.
Most nagyon nehéz elmagyaráznom neki a világot. Mert ami helyes, az helyes. Akkor miért rossz mégis minden? Miért nem tartják be a szabályokat a felnőttek? Amikor eszembe jut egy dalsor, megmutatom neki. Most éppen annyi idős, mint én voltam, amikor elkezdtem beleszeretni a zenébe. Nagyon megható látni, hogy eljutott abba az életkorba, amikor a zene már egy másik, mélyebb szinten érinti meg az embert. Emlékeztet arra, milyen hatalmas ereje van.
- mesélte gyermekéről büszkén.
A Sanctuary dalainak jelentős része a Fallen huszadik évfordulója környékén született. Lee ekkor régi demókat, fényképeket és kottákat nézett át az album újrakiadásához, miközben már az új szerzeményeken dolgozott.
Teljesen vissza kellett mennem a múltba.
- magyarázta Amy.
Olyan dolgokat láttam és hallottam újra, amelyekkel nagyon régóta nem találkoztam. Meghallgattam olyan dalok első változatait, amelyeket 16 évesen írtam. Eszembe jutottak azok az apró részletek is, amelyeket az ember idővel elfelejt. Ugyanazokat a dolgokat dolgoztam fel újra, csak éppen egy egészen más életszakaszból nézve. Amikor 21 éves voltam, és megjelent a Fallen, sokkal nehezebb volt nem személyes támadásként megélni az ítélkezést és a kritikát.
De abban is van erő, ha az embernek van egy színpadi személyisége. Amikor fellépek, átkapcsolok és énekelni kezdek, az továbbra is száz százalékig őszinte, és a szívemből jön. Mostanra azonban felismertem, hogy ez valami nálam nagyobb dolog. Az is én vagyok, de az is én vagyok, aki elmegy az iskolai szülői értekezletre.
Így zárta gondolatait:
Azt szeretném, hogy ebben az őrületben még mindig képesek legyünk megtalálni egymást. Hogy egymás szemébe nézhessünk, és azt mondhassuk: »Hé, emlékeztek még az emberi lényekre? A valóságra? Ez az. És rendben leszünk, amíg képesek vagyunk ragaszkodni hozzá.«
Az Evanescence új albuma, a Sanctuaryjúnius 5-én jelent meg és szépen muzsikál a rajongók körében, Amy Lee azonban most nem a jelen sikereiről, hanem a zenekar indulásának egyik legmeghatározóbb, elég keserédes fejezetéről mesélt. Egy friss interjúban az énekesnő felidézte, milyen harcok előzték meg a zenekar áttörését hozó Bring Me To Life megjelenését. A beszélgetés Tom Power műsorában hangzott el, a kanadai CBC Radio One Q című adásában.
A történet ma már szinte rocktörténeti tanmese: egy fiatal zenekar, egy női énekhang, egy sötét, dallamos szám, és egy kiadó, amely halálra rémült attól, hogy valami nem illeszkedik a korabeli rádiós sablonokba.
Az Evanescence debütáló albuma, a Fallen végül 2003-ban jelent meg, a Bring Me To Life pedig óriási siker lett. A dal albumverziójában Paul McCoy, a 12 Stones énekese is közreműködött. A szám az amerikai Billboard Hot 100 listán az 5. helyig jutott, az Egyesült Királyságban pedig az Evanescence első listavezető kislemeze lett. A dal bekerült a Daredevil filmzenei albumára is, ami tovább lökte a zenekart a mainstream figyelem közepébe.
Amy szerint azonban a férfi vokál ötlete nem a zenekar művészi elképzeléséből fakadt.
Ez a kiadó döntése volt. A mi zenénk eredetileg nem ilyen volt. Akkoriban a nu metal ment nagyon, ami egy főleg férfiak által uralt közeg volt. A mi hangzásunkban voltak hasonlóságok, de az énekben nem. És szerintem pont ettől volt különleges - végre egy női hang szólt ebben a világban.
Elmondása szerint a kiadó valami ismerős kapaszkodót akart adni a közönségnek. Egy úgynevezett "belépési pontot", ami alapján könnyebben el lehetett volna adni a zenekart.
Folyton azt hallottam, hogy kell valami, amibe az emberek bele tudnak kapaszkodni. Valami olyasmi, hogy ‘női Linkin Park’. Én ezt gyűlöltem. Úgy éreztem, ezzel felhígítják és olcsóbbá teszik azt, akik vagyunk. A konfliktus odáig fajult, hogy a kiadó először nem akarta megjelentetni az albumot, ha nem engedünk az elképzeléseinkből. Nem csupán egyetlen dalról volt szó, azt szerették volna, ha keresünk egy állandó rappert, akár tíz dal erejéig is. Ez már arról szólt, hogy változtassuk meg azt, akik vagyunk. Ekkor mondtam azt, hogy semmiképpen.
A zenekar végül hazament Los Angelesből, és három hétig úgy tűnt, a projekt akár meg is rekedhet. Aztán jött a Daredevil lehetősége. A film készítői szerették volna használni a banda zenéjét, de volt egy feltétel: a Bring Me To Life rádióbarátabb, férfi vokállal kiegészített verziójának kellett lennie az első kislemeznek.
Amy legnagyobb félelme az volt, hogy a közönség téves képet kap a zenekarról:
Attól féltem a legjobban, hogy egyslágeres csoda leszünk. Hogy az emberek meghallják ezt az egy dalt, ami eltér mindattól, amit később csinálni akarunk, aztán csalódnak. Mintha átvertük volna őket. Ráadásul a női énekessel működö rockzenekar ötlete sokak szerint nem működött volna, viszont ma már pont ezek az emberek állnak velünk egy színpadra.
Paul McCoy szerepéről Amy Lee külön is beszélt. Hangsúlyozta, hogy bár számára az egész kompromisszum fájdalmas volt, az énekes nem volt "rosszfiú" ebben a történetben.
Paul nagyon kedves, megértő és lelkes volt. A szívét is beletette. Sokszor meséltem már ezt a történetet, de ritkán jut időm a végére, ezért néha úgy tűnhet, mintha ő lett volna a probléma. Pedig épp ellenkezőleg: ő segített abban, hogy ez az egész a lehető legpozitívabb élmény legyen. A rapbetét szövegét én írtam meg, úgy voltunk vele, ha már ezt így kell csinálnunk, akkor hozzuk ki belőle a legjobbat.
A történet vége ismert: a Bring Me To Life hatalmasat ment, az Evanescence pedig nem lett egyslágeres csoda. A Fallen további dalai, köztük a Going Under és a My Immortal is komoly sikert arattak, a zenekar pedig bizonyította, hogy nem egy kiadói trükkre épülő pillanatnyi termék, hanem saját hanggal rendelkező, sötét, erős és összetéveszthetetlen formáció. A szerzeményhez készült kisfilm 2022 februárjában átlépte az egymilliárd megtekintést YouTube-on. A Philipp Stölzl rendezte klipet 2003 januárjában forgatták Romániában, és 2009 decemberében töltötték fel a platformra.
Amy Lee, az Evanescence frontasszonya a The Mistress Carrie Podcast friss adásában beszélt arról, mennyire erős és inspiráló kötelék alakult ki a keményebb zenei műfajokban alkotó nők között. Szerinte különösen felemelő látni, hogy a rock- és metalszíntér női közössége nemcsak jelen van, hanem egyre nagyobb és erősebb.
Lee felidézte, hogy az Evanescence nemrég az egyik rocklistán az első helyen állt, miközben a The Pretty Reckless a második helyet foglalta el.
Nem is emlékszem pontosan, melyik lista volt, talán az Active Rock vagy valami hasonló, de mi voltunk az első helyen, a The Pretty Reckless pedig a másodikon. És csak arra gondoltam: ez mennyire menő már? Teljesen uraljuk a mezőnyt. Nők az élen. Ez elképesztően jó érzés.
Az énekesnő szerint a női összetartás számára személyesen is nagyon fontos.
Szükségem van a nőkre az életemben. Imádom ezt a testvériséget, és a rock- és metalszíntér női testvérisége fantasztikus, mert ez egy folyamatosan növekvő közösség. Tényleg az. Mindannyian támogatjuk és ösztönözzük egymást, mert azt szeretnénk, hogy általában is több nyitottság, elfogadás és befogadás legyen jelen.
Ugyanakkor hangsúlyozta: a sikerhez önmagában nem elég az, hogy valaki nő. A teljesítménynek, a tehetségnek és a munkának kell beszélnie.
Nagyon magasra tesszük a mércét. Ha valaki eljut idáig, az nem szólhat csak arról, hogy nő. Ez önmagában nem visz el odáig. Keményen kell dolgoznod, és tehetségesnek kell lenned. Ahogy New Yorkban mondják: a puding próbája az evés. Oda kell tenni magad. Csak így működik.
Amy az Evanescence nemrég elindult turnéjáról is beszélt, amely a június 5-én megjelent Sanctuary albumhoz (kritika ITT) kapcsolódik. Elmondása szerint a turné önmagában is erős üzenet a nők közötti támogatásról, különösen a súlyosabb zenei műfajok világában.
Ez a turné egy csodálatos pillanat, ami pontosan ezt az üzenetet hordozza: nők támogatnak nőket, nők a keményzenében. A Nova Twins és a Spiritbox is velünk tart ezen a fellépéssorozaton. A következő néhány koncerten pedig Poppy, a Nova Twins, valamint K.Flay is csatlakozik hozzánk [ő az Evanescence Fight Like A Girl című kislemezén is közreműködik - a szerk.]. Szóval a Fight Like A Girl-t minden este előadjuk, és az összes lány színpadra áll egy dal erejéig, és ez a legcsodálatosabb... Ez a legédesebb pillanat az egészben.
És mennyire klassz dolog, hogy ezt a támogatást a külvilág is láthatja! Ugyanis tényleg úgy érzem, hogy a nem is oly távoli múltban az volt az egyik gyakori eszköz az elnyomásunkra, hogy próbálták elhitetni, mintha a színfalak mögött folyamatosan marnánk egymást. Hogy csak egy maradhat, és állandóak a cicaharcok, meg ez az egész nevetséges elmélet, miszerint ’mi csak próbáljuk tönkretenni a másikat’... holott erről szó sincs. És minél inkább látják a nők, hogy nem ez a valóság, annál inkább el tudják képzelni, hogy őket is tárt karokkal fogadják majd, ha bekerülnek ebbe a világba.
Június 5-én jelent meg az Evanescence új nagylemeze, a Sanctuary (kritika ITT), amely korong nem csupán a zenekar régi rajongóinak kínál újabb érzelmi kapaszkodót, hanem azok számára is meghatározó belépő lehet, akik most kezdenek igazán beleszeretni a csapat zenéjébe.
Az album egyik legnagyobb erénye, hogy végig megőrzi frissességét és lendületét. Egyetlen pillanatra sem válik önismétlővé vagy öncélúvá. A Tell Me When You've Had Enough súlyos, kemény megszólalása, a How Do I Heal érzelmi mélysége, valamint a nyitódal, a Beautiful Lie kísérteties atmoszférája mind azt bizonyítják, hogy a banda továbbra is képes fejlődni és új arcait megmutatni.
A lemez egyik legfontosabb eleme azonban nem a hangszerelésben vagy a produkcióban rejlik, hanem abban, ami Amy Lee számára mindig is kiemelten fontos volt: a dalszövegekben. A Sanctuary esetében ez a jelentőség még magasabb szintre emelkedett.
Az énekesnő eképpen mesélt erről nemrégiben a Loudwiremagazinnak:
Úgy érzem, olyan időszakot élünk, amikor a szavaknak különösen nagy súlya van. Minden egyes sor egy lehetőség arra, hogy valami olyat mondjunk, ami hatással lehet valakire, remélhetőleg pozitív értelemben. Hogy érezze, megértik, nincs egyedül, vagy legalább azt, hogy nincs egyedül ebben az őrületben, ami most körülöttünk zajlik. Az egész világ nagyon elbaszott, és sokszor úgy tűnik, mintha fokozatosan kicsúszna a kezünkből minden irányítás.
Van azonban egy terület, ahol Amy továbbra is teljes kontrollt érez, ez pedig az alkotás.
Itt én döntöm el, mit jelentenek a szavak, és senki sem fogja kiforgatni őket. Csodálatos emberekkel dolgozhatok együtt, akik ugyanúgy a szívüket akarják beleadni valamibe, ami másoknak is adhat valamit. Ez hihetetlenül éltető érzés.
A frontasszony dalszövegei mindig is arra törekedtek, hogy kapcsolatot teremtsenek a hallgatókkal, ugyanakkor elismeri, hogy ez néha hatalmas felelősség.
Nem attól tartok, hogyan fogadják majd az emberek. Inkább az a nehéz, hogy az érzéseink rendkívül összetettek. És nem csak a szövegről van szó. A szavak és a zene együtt működnek. Sok érzelem pusztán a dallamokból és a hangulatból fakad. Megtalálni azt a pontot, ahol minden összeáll és valódi hatást gyakorol, nagyon nehéz. Ennek egy része számomra is megfoghatatlan.
Bár ez énekesnő személyes élményei inspirálják a dalokat, a hallgatók teljesen más jelentést találhatnak bennük, és szerinte éppen ez adja a zenéjük valódi erejét.
Azt szeretném, ha az emberek erőt merítenének a dalainkból. Erősek vagyunk, és őszintén hiszem, hogy a szeretet a legnagyobb erő az univerzumban. Bejártam a világot, emberek ezreivel találkoztam, és láttam az arcukat a koncerteken. Tudom, kik vagyunk. Az emberekben ott van a jó és a rossz is, és igen, rengeteg gonoszság létezik. De meggyőződésem, hogy a jóból több van. Én ezt láttam a világban újra és újra. Csak emlékeznünk kell rá.
Az évek során az Evanescence-t számos címkével illették. Nevezték gótikus rocknak, nu metalnak, alternatív metalnak és még ki tudja, minek. Az énekesnő, Amy Lee idővel megtanult együtt élni a különféle műfaji besorolásokkal, de van egy megnevezés, amelyet a mai napig kifejezetten nehezen visel.
A frissen megjelent Sanctuary album (kritika ITT)kapcsán a Metal Hammernek adott exkluzív interjújában Amy visszatekintett a zenekar 2003-as áttörésére, a Bring Me To Life sikerére, amely után az Evanescence-t egyszerre kezdték gótikus és nu metal zenekarként emlegetni.
Őszintén szólva, soha nem szerettem a 'goth' szót. Én inkább egy alternatív rockos, széttépett farmeros lány voltam. A goth szó a mi zenénk leírására hülyeség. Utálom ezt a szót. Ugyanez a véleményem a 'nu metal' kifejezésrők is. A címkék csak címkék. Hívjanak minket bárminek, rendben van. Mi tudjuk, kik vagyunk, és az az út, amit bejártunk, tele van fantasztikus fejlődéssel. Ugyanakkor tiszteljük azt is, honnan indultunk.
- magyarázta, ugyanakkor azt ő sem tagadja, hogy az ezredforduló környékének zenéi az utóbbi években újra reflektorfénybe kerültek. Az Evanescence ennek a hullámnak is része lett, amit az énekesnő egyáltalán nem bán.
Szerintem teljesen természetes, hogy nagyjából húsz év elteltével megérkezik a nosztalgia és a visszatekintés iránti vágy. Ma elképesztően sok izgalmas innováció történik a rock- és metalzenében. Ez a világ már nagyon messzire jutott attól, ahol akkoriban tartottunk.A szabályok gyakorlatilag kirepültek az ablakon.
Kevés zenekar tudja úgy újra és újra felöltöztetni a fájdalmat, hogy az ne önsajnálatnak, hanem erőnek hasson. Az Evanescence már a Fallen (2003)idején sem egyszerű emós-tinigót világfájdalomként robbant be, hanem olyan bandaként, amely a sebezhetőséget drámai, monumentális formába öntötte. A The Open Door (2006)tovább tágította ezt a sötét, teátrális világot, az önmagáról elnevezett Evanescence (2011) keményebb, gitárközpontúbb oldalát mutatta meg, míg a Synthesis (2017)a dalok szimfonikusabb, törékenyebb arcát emelte ki. A The Bitter Truth (2021) már nyersebben, földközelibb dühvel beszélt veszteségről, túlélésről és szembenézésről, a most megjelent Sanctuary pedig mintha mindezekből építene menedéket: egy olyan helyet, ahol a fájdalom nem elnyel, hanem tartást ad.
A lemez előtt két dal engedett betekintést az új anyag világába. A 2025-ben megjelent Afterlife a Netflixes Devil May Crysorozatban is helyet kapott, míg az idén érkező Who Will You Follow már címében is az album egyik központi kérdését feszegeti: ha a hit szertefoszlik, és a régi kapaszkodók eltűnnek, kit vagy mit követünk tovább?
Az Evanescence sosem abból épített kultuszt, hogy hat-hét perces dalokkal próbálja bizonyítani a saját fontosságát. Amy Lee-ék többnyire három-négy-öt percbe sűrítik a mondanivalót, aztán tessék: lehet befogadni, lehet fintorogni, de nincs mellé zenei használati utasítás. Talán ez az 1994 óta létező zenekar egyik nagy erénye. Nem rétestészta-hosszúságúra nyújtott számokat kapunk, nem felesleges betétekkel kipárnázott drámát, hanem koncentrált, érzelmileg telített dalokat, amelyekben a zene és Amy hangja viszi el a hátán az egészet. A Fallen óta ez a hang egyszerre sebezhető és erőteljes, és még mindig képes úgy megszólalni, mintha valaki egy komplett belső összeomlást próbálna himnusszá alakítani.
Nincs ez másképp a Sanctuary esetében sem. A korongot nyitó Beautiful Lie felépítésében és dallamvilágában is azonnal az Evanescence jól ismert, összetéveszthetetlen hangzásvilágát tárja a hallgató elé. A már korábban bemutatott Who Will You Follow és Afterlife szinte azonnal beleégnek az ember fülébe, varázsuk pedig éppen a fent említett letisztult, direkt felépítésben rejlik: nincs túlgondolva, nincs túlmagyarázva, mégis elég érzelemmel van megtöltve ahhoz, hogy ne üres refréngyártásnak, hanem valódi Evanescence-pillanatnak hasson.
Természetesen áthatja a dalokat az Evanescence-től jól ismert elektronikus árnyalás is: a Rapture szintetizátordallamai és a címadó Sanctuary zongorabetétei nem puszta díszítőelemek, hanem valóban hozzáadnak a lemez sötét, mégis felemelő világához. A Tell Me When You’ve Had Enough viszont más irányból támad: berobban, odacsap, és az album egyik legkeményebb pillanataként azonnal magára húzza a figyelmet. A refrén egyszerre erőteljes és könnyen énekelhető, így nem nehéz elképzelni, ahogy koncerten a közönség együtt üvölti majd Amyvel.
Megszokásához híven a zenekar balladát is elhelyezett az anyagon. A How Do I Heal megható zongoraszólama és Amy érzelmektől túlcsorduló hangja erősen idézi a Fallen egyik legnagyobb klasszikusát, a My Immortal-t, amely mára éppúgy kultikus darabnak számít, mint a Bring Me To Life. A lassú, sebezhető szerzeményt a dühvel átitatott About Us követi, amelyről Amy korábban elmondta: hazája politikai eseményei, valamint az azokból fakadó reménytelenség és frusztráció érzése ihlette. A dal ennek megfelelően nem finomkodik, hanem feszült, indulatos és kifejezetten erőteljes pillanata az albumnak.
A Calm Down a lemez egyik legmisztikusabb hangzású darabja, amelyben Emma Anzai játéka is hangsúlyos szerepet kap. Az elektro-ambient alapokra épülő dal különleges elegyet alkot az Evanescence sötét, lebegő atmoszférájával, és bár nem tartozik az album legdirektebb tételei közé, éppen ettől válik emlékezetessé. Őszintén szólva, nekem nagyon is bejön. A Self Destruct ezzel szemben ismét az arcletépős energiát hozza, némi industrialos árnyalattal kiegészítve. Címével ellentétben azonban nem az önpusztítást dicsőíti, hanem annak legyőzésére fókuszál.
Az öt percet meghaladó Forever Without You a korong leghosszabb szerzeménye, és talán az egyik legszebb pillanata is. A dal középpontjában Amy hangja áll, amely egy szál zongora kíséretében bontakozik ki, majd lassan egy gyönyörű, fájdalmas balladává növi ki magát. Nincs szükség felesleges díszítésre, túlpakolt hangszerelésre vagy drámai mutatványokra: itt elég a hang, a zongora és az a fajta nyers érzelem, amelyet az Evanescence mindig is különösen jól tudott megszólaltatni. Néha nem kell túlbonyolítani egy dalt ahhoz, hogy üssön. Márpedig ez üt. Nagyon is.
Igen erőteljesen zárul az album: a Wide Open Heart alig háromperces hossza ellenére is szépen kibontja azt az emocionális határozottságot, amely mindig is az Evanescence sajátja volt. Nem kapunk felesleges köröket, eposzi játékidőt vagy hatalmas kórusokat, amelyek a Fallen-t záró Whisper esetében tökéletesen működtek, itt viszont csak ráerőltetett grandiózusságnak hatnának. A dal ereje éppen abban rejlik, hogy nem akar nagyobbnak látszani annál, ami: egy tiszta, őszinte és pontos lezárás. Egyszerűség, kimondott érzések és minőségi zene. Ennyi elég is.
Összességében a Sanctuary egy erős, érett, önazonos és érzelmileg sűrű Evanescence-album, amely nem akarja újraírni a zenekar történetét, de méltó módon folytatja azt. Nem forradalmi lemez, inkább tudatos építkezés mindabból, amit mindig is jól csináltak: sötét atmoszféra, szerethető dallamok, zongorás törékenység, keményebb pillanatok és az a hang, amely még mindig képes egyszerre sebezhetőnek és erősnek hatni. A lemez nem menekülést kínál, hanem kapaszkodót. És néha pontosan erre van szükség: nem világmegváltásra, csak néhány dalra, amely segít egyben maradni ebben a szépen rohadó világban.
9/10
"Sanctuary"
Megjelenés: 2026.06.05.
Kiadó: BMG/Columbia
Dallista:
1. Beautiful Lie 2. Tell Me When You've Had Enough 3. Who Will You Follow 4. Rapture 5. Afterlife 6. Sanctuary 7. How Do I Heal 8. About us 9. Calm Down 10. Self-Destruct 11. Forever Without You 12. Wide Open Heart
Az Evanescence nemrég mutatta be új kislemezét, a Who Will You Follow című dalt, amely a zenekar hamarosan érkező, Sanctuary című albumának egyik előfutára. A lemez június 5-én jelenik meg, az új szerzemény pedig már most komoly beszédtémát adott a rajongóknak.
Amy Lee énekesnő az LA Lloyd Rock 30 országosan sugárzott rádióműsorában adott friss interjúban beszélt arról, milyen gondolatok húzódnak a dal mögött. A műsorvezető arról kérdezte Amyt, hogy a Who Will You Follow szövege általánosságban a befolyásolhatóság veszélyéről szól-e, vagy inkább konkrét emberekre, jelenségekre figyelmeztet.
Amy szerint a dal üzenete nagyon is konkrét, mégis sokkal szélesebb értelemben működik.
Úgy érzem, nagyon konkrét, de értem a kérdést. A sor így hangzik: Amikor minden hited a valóságban szertefoszlik, kit fogsz követni? Kit fogsz követni? Ha már azt sem tudod, mi valóságos, hogyan alapozhatsz bármilyen cselekvést valamire, ha azt sem tudod, mi igaz? Ha azt sem tudod, mi mesterséges intelligencia. Ha azt sem tudod, mit etetnek meg veled a hírfolyamodban, miközben mindannyian annyira… Ez nagyon nehéz, és én is ugyanúgy bűnös vagyok benne. Meg kell állítanom magam, amikor görgetem a közösségi médiát, aztán egyszer csak azt mondom: szent szar, eltelt egy óra, és azt sem tudom, mit néztem, de dühös vagyok és félek. Szóval úgy érzem, ez az egész információáradat iszonyúan leszív, ugyanakkor szembe kell néznünk a valósággal.
- magyarázta az énekesnő, aki elárulta: a dal üzenete több szempontból is a Mátrix című, 1999-es sci-fi akciófilm alapszituációját idézi: az ébredést, a felismerést, hogy a minket körülvevő világ nem feltétlenül az, aminek látszik.
Úgy érzem, a Who Will You Follow mindennél inkább olyan, mint a Mátrix története. Szóval ez az ébredésről szól. Ennek az illúziónak a szétfoszlásáról, és arról, hogy vágyunk erre. Én vágyom erre. Azt akarom, hogy egymás szemébe nézzünk emberként, és azt mondjuk: Szia. Ez a való élet? Te valódi ember vagy? Remek. Igyunk meg egy pohár bort, és menjünk át ezen a szaron együtt, mert az, hogy elmenekülünk előle, úgy teszünk, mintha nem történne meg, és csak sodródunk a hazugságokkal, miközben a nyakunkra taposnak, nem működik. Találjunk újra egymásra. A szeretet erős. Az emberek hatalmas erővel bírnak. Csak tudnunk kell ezt. Emlékeznünk kell rá, hogy ott vagyunk egymásnak.
Az interjúban szóba került az is, hogy a közösségi médiában különösen az érzelmileg túlfűtött, negatív tartalmak képesek villámgyorsan terjedni. Amy szerint ez azért is nehéz, mert az ember szeretne valamit tenni, de közben könnyen elveszik abban, hogyan is kellene reagálnia.
Nehéz, mert az ember tenni akar valamit. De mit tehetünk? Azt hiszem, én is feltettem magamnak ezt a kérdést. És arra jutottam: nos, énekes vagyok, és az emberek figyelnek arra, amit mondok. Szóval ahelyett, hogy személyesen azzal tölteném az időmet, hogy megpróbálom megírni a tökéletes posztot, aztán minden energiámat felemészti, hogy félreértenek, vagy bármi történik, belém állnak, miért ne csinálnám inkább azt, amihez a legjobban értek? Miért ne tenném bele a reményemet, a szeretetemet, a haragomat és mindazt, amiről azt remélem, hogy összehozhat minket, a zenébe? És talán így mélyebb hatást érhetek el. Semmi árnyékvetés azokra, akik rávilágítanak az igaz dolgokra. Erre szükség van. De határozottan van egy olyan szintje ennek, hogy egyszerűen túl sok az információ, a legtöbbje hazugság, de akkor is információ, állandó rossz hír. Kimerítő. Kimerültünk. Kimerültünk, és nem hiszem, hogy a megoldás az lenne, ha egyszerűen elmenekülünk előle. Szerintem változásra van szükségünk. Szóval először is: nézzünk szembe vele együtt.
Emlékszem, mennyire izgatott voltam, amikor ez az egész elkezdődött. Hogy egyszerűen lehetett valamilyen közösségi médiafiókom, és közvetlenül beszélhettem a rajongókkal, ahelyett, hogy arra vártam volna, hogy egy újságíró interjút készítsen velem, aztán a saját szavaival feldolgozza, majd megjelenjen egy magazinban, amit valaki egy hónappal később elolvas. Hogy szó szerint csak oda tudok menni, és azt mondani: Hé, ez a helyzet, vagy: Itt a bejelentés, vagy: Egyébként amit mondtam, az nem úgy hangzott el. Ezt akartam mondani. Bármi legyen is az, az, hogy tényleges, közvetlen kommunikációs csatorna létezik, szerintem nagyon jó dolog. És az is nagyon klassz, hogy látni lehet az emberek művészi önkifejezését. Nem tudom, csak az én algoritmusom ilyen-e, és tényleg nem töltök ott rengeteg időt, de számomra a TikTok szórakoztató. Az algoritmusom nagyon erősen a művészeti alkotásokról és a komédiáról szól, emberekről, akik hülyéskednek. És ezt tudom támogatni.
Június 5-ével érkezik az arkansasi zenekar új albuma, a "Sanctuary". Az Amy Lee vezette formáció legutóbb 2021-ben adott ki nagylemezt "The Bitter Truth" címmel, amelyen ismét közelebb kerültek a klasszikus Evanescence-hangzáshoz. A csapat tavaly már jelezte, milyen irányba mozdul tovább: az Afterlife ízelítőt adott az új korszakból, néhány hete pedig megérkezett a Who Will You Follow. A dalhoz ma hivatalos videoklip is debütált, így egyre tisztábban körvonalazódik, milyen világba vezet majd az új korong.
Ez az album több mint három éven át készült, és most, hogy végre egyben hallgatom vissza, és már a megjelenés küszöbén áll, kibaszott büszke vagyok minden egyes másodpercére. Egyszerűen lenyűgöző érzés. A munka közben menedéket találtam benne mindazzal szemben, ami szétesettnek és irányíthatatlannak tűnt körülöttem, és egyben egy helyet is, ahol a zene és a kapcsolódás erején keresztül újra fel tudtam gyújtani a reményt. Szerencse, hogy a turné már be van tervezve, különben fogalmam sem lenne, mit kezdjek most magammal… teljesen megszállottja lettem ennek az anyagnak. Alig várom, hogy a rajongók végre hallják.
