Bár továbbra sem tudni pontosan, mikor érkezik meg Dianne van Giersbergen saját projektjének, a DIANNE-nak régóta várt debütlemeze, a "Soulward Bound", az énekesnő nem hagy minket éhezni: folyamatosan csepegteti a dalokat a készülő anyagról. Az eddig megjelent öt szerzemény – After The Storm, Unleash The Siren, The Symphonic Tragedy,Flameborn és The Elder’s Call – mind erőteljes és kifinomult darab, frissiben pedig megérkezett a hatodik kislemez is, a Phantom of War. Utóbbiban ráadásul vendégként feltűnik Francesco Paoli a Fleshgod Apocalypse soraiból, tovább emelve a dal monumentális erejét.
"A Phantom of War annak a története, hogyan gabalyodtam bele valaki másnak a saját maga ellen vívott háborújába – egy küzdelembe, amelyet soha nem én választottam, mégis belekényszerültem. Két lehetőségem maradt: tétlenül nézni és elbukni… vagy felemelkedni és önvédelemből visszavágni. Én az utóbbit tettem. A Phantom of War a túlélésről, a bátorságról és az önmagunkért való kiállásról szól. Ha te is olyan harcot vívsz, ami nem a tiéd… engedd, hogy ez a dal legyen a csatakiáltásod!"
- mesélte újdonságáról a holland énekesnő, a klipet pedig megnéthetitek itt:
Heike Langhans munkásságát már hosszú évek óta figyelemmel kísérem. A német gyökerekkel rendelkező, Dél-Afrikában született és jelenleg Új-Zélandon élő énekesnő 18 éves kora óta aktívan alkot, és azóta számos zenei projektben megmutatta sokoldalúságát. Nevét legtöbben a gothic/death/doom színtér egyik meghatározó formációja, a svéd Draconian révén ismerhették meg.
2021-ben azonban új fejezetet nyitott: megalapította a Remina nevű formációt, alkotótársával és egyben jegyesével, Mike Lamb-bal. A páros nem tétlenkedik – a Remina mellett közösen jegyzik a Light Field Reverie és a Sojourner nevű formációkat is, így hármas projektjük egyfajta kozmikus egységként fonódik össze, miközben mindhárom formáció más-más arcát mutatja meg a melankólia és a transzcendens szépség univerzumának.
"The Silver Sea" címmel ma jelent meg a Remina második albuma. Bár mindössze hét szerzeményt tartalmaz, már az első hangok után világossá válik: itt nem a mennyiség, hanem a minőség uralkodik. Minden dal egy külön világ, lassan kibontakozó, atmoszférikus utazás a kozmikus melankólia tengerén, ahol a csendnek is súlya van, és minden hang a végtelen felé rezdül. A doomhoz nem elég csupán két fül, kell hozzá egy bizonyos lélekállapot. Egyfajta belső lelassulás, amikor nem menekülsz a sötétség elől, hanem hagyod, hogy átöleljen. Hogy elmerülj benne – a zenében, a szövegekben, a pincemélyre hangolt gitárok zúgásában, a vaskos hangzásban, a melankolikus dallamokban, és jelen esetben Heike Langhans éteri, túlvilági hangjában.
A metalon belül kevés műfaj képes ilyen kristálytisztán megmutatni az elmúlás, a transzcendens és a sötétség szépségét. A doom nem harsány és pörgős: ereje éppen a lassabb tempóban gyökeredzik, súlyában pedig a katarzis. Ez a zene nem akar elterelni a fájdalomról, hanem segít szembenézni vele. És aki egyszer tényleg megérti, az tudja: a doom nem szomorú, csak őszinte.
A Trust No One arról szól, hogy az igazság keresése nem mindig egy felszabadító dolog, sőt, olykor fájdalmasabb, mint a nem tudás. A sorokban ott a belső vívódás, a zene pedig rezonál a szöveg fájdalmával, míg a Vanta Rayben Tony Dunn és Heike kettőse nagyszerű egységet alkot - Tony Sgàile név alatt alkotó angol zenész, de tagja a Cnoc an Tursa nevű zenekarnak is.
Az Antimatter énekesével, Mick Moss-szal rögzített Algolban Mick mély, földies baritonja szintén összesimul Heike lágy hangjával, a dal maga pedig kozmikus metaforákon keresztül beszél a pusztulásról, elengedésről és az örök összetartozásról. A dal egy szerelmi kapcsolat vagy spirituális kötődés végső felbomlását jeleníti meg – nem hétköznapi értelemben, hanem univerzális léptékben, mint két csillag, akik ugyan egymás körül keringenek, de végül a gravitáció elsodorja őket egymástól - talán ezért is kapta a címét a tétel az asztrológiában meglehetősen rossz hírű Algol csillagról, amely a Bika csillagkép objektuma.
Igazi gyöngyszem a House of Suns; lassan, szinte észrevétlenül bontja ki magát. Mély, lüktető atmoszférája és szenvedélyes hangulata minden hallgatással közelebb enged, az Io pedig az egyik legkedvesebb dalom a lemezen. Io a mitológiában Zeusz szeretője volt, akit üldöztek és elrejtettek, róla kapta nevét a Jupiter négy Galilei-holdja közül az egyik, és a szövegben visszatérő motívum a róla származó szilánk. Ez a szilánk a kapcsolatuk jelképe, a szeretett lény utolsó ajándéka, amellyel egyúttal titkot is hagy hátra. A sorokból az derül ki, hogy a távozó valamit tudott, valamit védett – talán egy tiltott tudást, talán az emberiséget –, és a narrátorra bízta ennek őrzését.
A lemezt a Silence and the Silver Seazárja, egy olyan dal, amelyben úgy érzed, egyszerre beszélsz a tengerrel és a csillagokkal. Heike hangja itt talán a legéteribb és legtörékenyebb, mégis végtelenül erőteljes – mintha maga az ég válaszolna minden egyes dallamával.
A "The Silver Sea" egy utazás a kozmoszban, Heikehangja a pedig a vezérlőcsillag. Kevés énekesnő képes ennyire átlátszóan közvetíteni a melankóliát, mégis megtölteni azt fénnyel és reménnyel. Hangja nem egyszerűen megszólal, hanem körbefon. Mike zenei világa és Heike éteri jelenléte tökéletes összhangban léteznek: mint két égitest, amelyek külön pályán mozognak, de mindig ugyanabba a fénybe fordulnak. Ketten együtt ismét megmutatták, hogy a sötétség lehet gyönyörű, ha belülről ragyog.
Még fel sem ócsudtunk a Wham!Last Christmas-feldolgozásán, Poppy ma újabb dallal jelentkezett, amely az Unravel címet viseli, és az énekesnő eddigi legsebezhetőbb oldalát tárja fel: kísérteties, szinte túlvilági hangját bensőséges, őszinte sorok kísérik, amelyek végül egy elementáris erejű, szenvedélyes refrénben robbannak ki. Minden új megjelenésével Poppy egyre szilárdabban foglalja el helyét az avantgárd metalcore úttörői között, akik saját, kísérletező ösvényüket tapossák. A dalt egyébként Jordan Fish (Bring Me The Horizon) producerelte.
Egy friss interjúban, amelyet a chilei Futuro rádiónak adott, a Linkin Park rappere, Mike Shinoda arról beszélt, hogyan teljesít Emily Armstrong, aki 2024-ben csatlakozott a zenekarhoz – hét évvel Chester Bennington 2017-es halála után. A banda akkoriban szünetre vonult, de tavaly új korszak kezdődött számukra.
Nagyon izgalmas időszak ez – tulajdonképpen a zenekar újjászületése. Pár éve kezdtünk újra összejárni, de ez egy lassú, természetes folyamat volt. Nem azzal a szándékkal ültünk össze, hogy ‘na, most újraindítjuk a Linkin Parkot’, vagy hogy ‘menjünk turnézni’. Csak látni akartuk, milyen újra együtt lenni, közösen írni, alkotni. Reméltük, hogy eljutunk idáig, de sok mindennek kellett jól alakulnia ehhez – és szerencsére minden összejött. Hálásak vagyunk ezért a lehetőségért, és nagyon boldogok vagyunk az új zenével, a turnéval, és azzal, ahogyan a rajongók fogadták mindezt.
A zenekar 2024 szeptemberében mutatta be új felállását egy élő koncerten, ahol Emily Armstrong és Colin Brittain csatlakozott Shinodához, Brad Delsonhoz, Dave “Phoenix” Farrellhez és Joe Hahnhoz. Ezzel együtt érkezett a zenekar új kislemeze, The Emptiness Machine, valamint a novemberben megjelent "From Zero" (kritika ITT) album, amely a 2017-es "One More Light" óta az első teljes stúdiólemezük, és egyben az első Chester nélkül.
Mike szerint Emilyvel és Colinnal dolgozni egyszerűen fantasztikus:
Amikor belevágtunk ebbe az új korszakba, ők már elképesztően felkészültek voltak – csak eddig még nem kapták meg a lehetőséget. Emily több mint tíz éve zenél a Dead Sarával, Colin pedig több zenekarban is játszott, mielőtt producerként és dalszerzőként ismertté vált. Amikor először találkoztam Colinnal, rögtön éreztem, hogy hasonlóan gondolkodunk a zenéről. Együtt dolgoztunk dalokon, és egyszer csak leült a dobok mögé – én pedig csak annyit tudtam mondani: ‘Úristen, ez a srác zseniális dobos!’ És mivel Rob [Bourdon], az előző dobosunk, már nem akart tovább játszani, ez igazi szerencse volt nekünk. Emily pedig… egy valódi jelenség. Az, hogy előbb megtaláltunk egy egyszer-egy-generációban születő hangot Chesterben, majd most újra rátaláltunk egy másik ilyenre Emily személyében – ez valami őrület. Egyszerűen felfoghatatlan.
Arra a kérdésre, honnan tudta, hogy Emily a legmegfelelőbb az énekesi posztra, Shinoda így válaszolt:
Nem csak az énekhangról van szó. A világ tele van elképesztő énekesekkel. Én is dolgoztam már rengeteg tehetséges emberrel, de van valami megfoghatatlan, amikor belépsz egy szobába, együtt alkottok, és az egész magától működik. Könnyű együtt lenni, nincsenek feszültségek, nincs energiaveszteség, csak tiszta áramlás. Ez történt Emilyvel és Colinnal is. Amikor pár éve elkezdtünk közösen írni, egyszerűen mindig azt éreztük: ‘csináljunk még valamit együtt’, mert annyira inspiráló és szórakoztató volt velük dolgozni.
Moriah Rose Pereira, alias Poppy nagyot megy újabban a metalszcénában. De ki is ő?
1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Az énekesnő pályája a 2010-es évek közepén még a cukormázas popvilágban indult, de néhány év alatt gyökeresen átalakult. A "That Poppy" korszak ártatlan bája mögött már akkor is ott feszült valami sötétebb energia, ami végül 2018 és 2020 között robbant felszínre. Az "Am I a Girl?" album második felétől kezdve fokozatosan elhagyta a pophatárokat, és az "I Disagree" (2020) lemezzel végérvényesen belépett a metal és az industrial világába. Poppy saját bevallása szerint a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem tükrözték azt, amit belül érzett, így inkább a torzított gitárokban, a dübörgő dobszólókban és a szabadságban találta meg az igazi művészi önkifejezést.
Legutóbb Amy Lee-vel (Evanescence) és Courtney LaPlante-tel (Spiritbox) szerepelt az End of You című szerzeményben, most viszont úgy tűnik, Poppy is karácsonyi lázba jött: fogta a Wham! örökzöld Last Christmas-ét, és átgyúrta saját, torzított gitáros, metál-mikulásos verziójára.
Épp a gótikus-szimfonikus korszakomban lézengtem, amikor a Battle Beast feltűnt a színen. Őszintén? Valahogy mindig elsétáltam mellettük, egészen 2016-17-ig. Aztán jött a "Bringer of Pain" (2017), és na, ott már felkaptam a fejem. A dallamos heavy/power metal kombó mellé Noora Louhimo bitang erős hangja és szenvedélyes előadásmódja az, amit imádok ebben a zenekarban.
A "No More Hollywood Endings" (2019) lemez végleg megvett magának, a "Circus of Doom" (2022) pedig méltóan vitte tovább a stafétát. Most pedig -október 17-én- megérkezett a finnek hetedik albuma, a "Steelbound", amit több klipes dal is felvezetett.
Elsőként a Last Goodbye jött, aminek a szívszorító sztoriját Eero Sipilä, a banda basszerosa mesélte: a szám akkor született, amikor öt évvel ezelőtt kórházban volt, és megismerkedett egy asszonnyal, aki 1985 óta vívta a harcát a rákkal. Aztán befutott a Steelbound, a címadó tétel, Noora Louhimo saját szövegével – kemény témákról szól: szexizmus, nőgyűlölet, és az iskolai bántalmazás, amit gyerekként ő maga is átélt.
A Here We Are az élet kihívásaiból való tanulásról és az abból születő lelki erőről szól, míg az Angel Of Midnight egy érzelmesebb darab, ami ha nem lenne ilyen pörgős, akár ballada is lehetne. Végül, a megjelenés napján érkezett a Twilight Cabaret, ami igazi kuriózum lett a banda történetében: heavy metal + latin hangulat = meglepően ütős kombó. A klip látványos, a dal pedig egyértelműen bulihimnusz-anyag, december 2-án a Barba Negrában tuti, hogy fel fog robbanni rá a közönség.
A lemezt a The Burning Within indítja, és már az első hangoknál beugrott a NightwishDark Chest of Wonders-e a "Once" albumról, de aztán persze gyorsan átvált egy igazi heavy metal opuszba. Elképesztően erős nyitás, tökéletesen megadja az egész lemez alaphangulatát. A Riders Of The Storm nálam instant kedvenc lett: a refrén annyira ragadós, hogy már az első hallgatás után is dúdolod.
Középtájon jön a hangulatváltás: az instrumentális The Long Road simán elférne a Trónok harca főcímében - méltóságteljes, hidegrázós hangulat, ami szépen vezeti át a hallgatót a Blood Of Heroes ír-folkos, világzenei vonalába. Ebben a dalban a nyugisabb és az arcletépősebb részek úgy egészítik ki egymást, mint fény és árnyék.
A zárásról a Watch The Sky Fall gondoskodik, benne egy kis szimfonikus fűszerrel, és egy elképesztően vaskos gitárszólóval, amit Joona Björkroth pakolt bele, és ez a rész konkrétan letép mindent, ami a közelében van.
A "Steelbound" minden ízében igazi diadalmenet a Battle Beast számára. A csapat nemcsak hogy hű maradt saját, vérpezsdítő heavy/power metal gyökereihez, de közben új színeket is mert keverni a palettán – legyen szó a Twilight Cabaret merész, latinos beütéséről vagy a Blood of Heroes folkos világáról. Noora Louhimo továbbra is elementáris erővel uralja a frontvonalat, hangja és kisugárzása egyszerre dögös, szenvedélyes és emberi, ahogyan ő maga fogalmazott egyszer: "A színpadon egy harcos ribanc vagyok!" A hangszerelés feszes, a dallamok fülbemászók, és még az instrumentális pillanatok is súlyt és mélységet adnak a lemeznek.
Ez nemcsak egy jól összerakott album, hanem egy lelkes, életigenlő üzenet is: arról, hogy a hamuból újra és újra fel lehet emelkedni, akár egy szépséges főnixmadár. A Battle Beast még mindig csúcsformában van: energikus, inspiráló és őszintén szórakoztató.
9,5/10
"Steelbound"
Megjelenés: 2025.10.17.
Kiadó:Nuclear Blast
Dallista:
01. The Burning Within 02. Here We Are 03. Steelbound 04. Twilight Cabaret 05. Last Goodbye 06. The Long Road 07. Blood Of Heroes 08. Angel Of Midnight 09. Riders Of The Storm 10. Watch The Sky Fall
Két napja landolt a boltok polcain a finn csapat új nagylemeze, a "Steelbound". Az albumról korábban olyan kisfilmek jelentek meg, mint a Last Goodbye, a címadó Steelbound, a Here We Are és az Angel Of Midnight.
A megjelenéssel egy időben befutott az ötödik kislemez is, a Twilight Cabaret, amely bátran új irányba mozdul: a megszokott zúzást váratlan latin ízekkel fűszerezi. A végeredmény? Egy egyszerre fülledt és erőteljes dal, ami újra bebizonyítja, mennyire sokoldalú banda is a Battle Beast.
"Soha nem akartunk biztonsági játékosok lenni. A Twilight Cabaret-tel mélyebbre akartunk vágni, zeneileg és szövegileg egyaránt. Rétegezett sorokkal és a latin hatások metálba olvasztásával hoztuk létre ezt a sötéten szenvedélyes világot."
- írja a szerzeményről a Noora Louhimo vezette banda, a videoklipet pedig máris megnézheted:
A brit Cage Fight 2022-ben szabadította el a poklot első, önmagáról elnevezett albumával, és azóta sem állnak le. A zenekar élén Rachel Aspe üvölt, akire talán emlékeztek a La France a un incroyable talent2012-es évadából: ott még a finnyás zsűri méregette őt, amikor kisestélyit viselve hörögte el a SybreedEmma-0 című dalát. A francia lány azóta Londonba tette át a bázisát, és a Cage Fight frontján végre szabadon eresztheti a torkában lakozó démont.
Néhány nappal ezelőtt a zenekar új dallal rukkolt elő, amely a Pig címet viseli. Ne tévesszen meg senkit a cím, szó sincs semmiféle falusi disznótorról és kolbásztöltésről – a szám egy, a nőket érő online szexuális zaklatás elleni dühös kiáltvány. A szerzemény természetesen hű a címéhez, ugyanis disznóvisítás is hallható benne.
Tizenkettedik albumán dolgozik a Sirenia, amelyről azt is elárulta a zenekar: minden eddiginél grandiózusabb és monumentálisabb hangzást kap.
A korong 2026 folyamán kerül boltokba "Amanita Messis" címmel, amelyről az első kislemezes tétel, a Nightside Den pedig néhány napja debütált - a szerzeményhez ma egy különleges hangulatú videoklip is érkezett - nézd meg nálunk!
Márciusban adta ki a kaliforniai Edge of Paradise legújabb stúdióalbumát, a "Prophecy"-t, amely az egzisztenciális válság témáját járja körül, súlyos riffekbe és monumentális dallamokba csomagolva az emberi lét határélményeit. A lemezről eddig olyan dalok kaptak videoklipet, mint a Rogue (Aim for the Kill), a Death Note, a Prophecy Unbound ,a Give It To Me (Mind Assassin) és a Falling Light.
A zenekar jelenleg is Észak-Amerikát járja turnéjával, de tegnap valami egészen különleges meglepetéssel rukkoltak elő, ugyanis újraértelmezték a 2000-es évek kultikus filmjének, Darren AronofskyRekviem egy álomért című alkotásának ikonikus főtémáját. A Clint Mansell által komponált melankolikus zene most metálköntösben született újjá – sötét, epikus és elementáris erejű tisztelgésként a film tragikus világképe előtt.
"Ez a dallam mindig mélyen megérintett, és arra inspirált, hogy meglássam: egyetlen egyszerű hang is képes egész világokat megnyitni. A saját verziónkkal azt szerettük volna, ha felerősödik minden érzelem – a sötétség, a fény, és mindaz, ami a kettő között létezik. Izgatottan várjuk, hogy veletek együtt élhessük át mindezt, a mi dimenziónkon keresztül, a színpadon és azon túl."
- mesélte a szerzemény kapcsán Margarita Monet, a csapat énekesnője.
"Ami számomra igazán különlegessé teszi ezt az egészet, az az, ahogyan minden, amit szeretek, összefonódik – a művészet, a zene és a látvány. A borító megfestésétől és a korona megalkotásától kezdve egészen addig, hogy a történetet táncon és rendezésen keresztül formálhattam, minden egyes pillanat a lelkem egy darabját tükrözi."
