Moriah Rose Pereira, alias Poppy nagyot megy újabban a metalszcénában. De ki is ő?
1995. január elsején született a Massachusetts állambeli Bostonban, portugál származású szülők lányaként. Az énekesnő pályája a 2010-es évek közepén még a cukormázas popvilágban indult, de néhány év alatt gyökeresen átalakult. A "That Poppy" korszak ártatlan bája mögött már akkor is ott feszült valami sötétebb energia, ami végül 2018 és 2020 között robbant felszínre. Az "Am I a Girl?" album második felétől kezdve fokozatosan elhagyta a pophatárokat, és az "I Disagree" (2020) lemezzel végérvényesen belépett a metal és az industrial világába. Poppy saját bevallása szerint a váltás mögött az állt, hogy a korábbi dalok már nem tükrözték azt, amit belül érzett, így inkább a torzított gitárokban, a dübörgő dobszólókban és a szabadságban találta meg az igazi művészi önkifejezést.
Legutóbb Amy Lee-vel (Evanescence) és Courtney LaPlante-tel (Spiritbox) szerepelt az End of You című szerzeményben, most viszont úgy tűnik, Poppy is karácsonyi lázba jött: fogta a Wham! örökzöld Last Christmas-ét, és átgyúrta saját, torzított gitáros, metál-mikulásos verziójára.
Épp a gótikus-szimfonikus korszakomban lézengtem, amikor a Battle Beast feltűnt a színen. Őszintén? Valahogy mindig elsétáltam mellettük, egészen 2016-17-ig. Aztán jött a "Bringer of Pain" (2017), és na, ott már felkaptam a fejem. A dallamos heavy/power metal kombó mellé Noora Louhimo bitang erős hangja és szenvedélyes előadásmódja az, amit imádok ebben a zenekarban.
A "No More Hollywood Endings" (2019) lemez végleg megvett magának, a "Circus of Doom" (2022) pedig méltóan vitte tovább a stafétát. Most pedig -október 17-én- megérkezett a finnek hetedik albuma, a "Steelbound", amit több klipes dal is felvezetett.
Elsőként a Last Goodbye jött, aminek a szívszorító sztoriját Eero Sipilä, a banda basszerosa mesélte: a szám akkor született, amikor öt évvel ezelőtt kórházban volt, és megismerkedett egy asszonnyal, aki 1985 óta vívta a harcát a rákkal. Aztán befutott a Steelbound, a címadó tétel, Noora Louhimo saját szövegével – kemény témákról szól: szexizmus, nőgyűlölet, és az iskolai bántalmazás, amit gyerekként ő maga is átélt.
A Here We Are az élet kihívásaiból való tanulásról és az abból születő lelki erőről szól, míg az Angel Of Midnight egy érzelmesebb darab, ami ha nem lenne ilyen pörgős, akár ballada is lehetne. Végül, a megjelenés napján érkezett a Twilight Cabaret, ami igazi kuriózum lett a banda történetében: heavy metal + latin hangulat = meglepően ütős kombó. A klip látványos, a dal pedig egyértelműen bulihimnusz-anyag, december 2-án a Barba Negrában tuti, hogy fel fog robbanni rá a közönség.
A lemezt a The Burning Within indítja, és már az első hangoknál beugrott a NightwishDark Chest of Wonders-e a "Once" albumról, de aztán persze gyorsan átvált egy igazi heavy metal opuszba. Elképesztően erős nyitás, tökéletesen megadja az egész lemez alaphangulatát. A Riders Of The Storm nálam instant kedvenc lett: a refrén annyira ragadós, hogy már az első hallgatás után is dúdolod.
Középtájon jön a hangulatváltás: az instrumentális The Long Road simán elférne a Trónok harca főcímében - méltóságteljes, hidegrázós hangulat, ami szépen vezeti át a hallgatót a Blood Of Heroes ír-folkos, világzenei vonalába. Ebben a dalban a nyugisabb és az arcletépősebb részek úgy egészítik ki egymást, mint fény és árnyék.
A zárásról a Watch The Sky Fall gondoskodik, benne egy kis szimfonikus fűszerrel, és egy elképesztően vaskos gitárszólóval, amit Joona Björkroth pakolt bele, és ez a rész konkrétan letép mindent, ami a közelében van.
A "Steelbound" minden ízében igazi diadalmenet a Battle Beast számára. A csapat nemcsak hogy hű maradt saját, vérpezsdítő heavy/power metal gyökereihez, de közben új színeket is mert keverni a palettán – legyen szó a Twilight Cabaret merész, latinos beütéséről vagy a Blood of Heroes folkos világáról. Noora Louhimo továbbra is elementáris erővel uralja a frontvonalat, hangja és kisugárzása egyszerre dögös, szenvedélyes és emberi, ahogyan ő maga fogalmazott egyszer: "A színpadon egy harcos ribanc vagyok!" A hangszerelés feszes, a dallamok fülbemászók, és még az instrumentális pillanatok is súlyt és mélységet adnak a lemeznek.
Ez nemcsak egy jól összerakott album, hanem egy lelkes, életigenlő üzenet is: arról, hogy a hamuból újra és újra fel lehet emelkedni, akár egy szépséges főnixmadár. A Battle Beast még mindig csúcsformában van: energikus, inspiráló és őszintén szórakoztató.
9,5/10
"Steelbound"
Megjelenés: 2025.10.17.
Kiadó:Nuclear Blast
Dallista:
01. The Burning Within 02. Here We Are 03. Steelbound 04. Twilight Cabaret 05. Last Goodbye 06. The Long Road 07. Blood Of Heroes 08. Angel Of Midnight 09. Riders Of The Storm 10. Watch The Sky Fall
Két napja landolt a boltok polcain a finn csapat új nagylemeze, a "Steelbound". Az albumról korábban olyan kisfilmek jelentek meg, mint a Last Goodbye, a címadó Steelbound, a Here We Are és az Angel Of Midnight.
A megjelenéssel egy időben befutott az ötödik kislemez is, a Twilight Cabaret, amely bátran új irányba mozdul: a megszokott zúzást váratlan latin ízekkel fűszerezi. A végeredmény? Egy egyszerre fülledt és erőteljes dal, ami újra bebizonyítja, mennyire sokoldalú banda is a Battle Beast.
"Soha nem akartunk biztonsági játékosok lenni. A Twilight Cabaret-tel mélyebbre akartunk vágni, zeneileg és szövegileg egyaránt. Rétegezett sorokkal és a latin hatások metálba olvasztásával hoztuk létre ezt a sötéten szenvedélyes világot."
- írja a szerzeményről a Noora Louhimo vezette banda, a videoklipet pedig máris megnézheted:
A brit Cage Fight 2022-ben szabadította el a poklot első, önmagáról elnevezett albumával, és azóta sem állnak le. A zenekar élén Rachel Aspe üvölt, akire talán emlékeztek a La France a un incroyable talent2012-es évadából: ott még a finnyás zsűri méregette őt, amikor kisestélyit viselve hörögte el a SybreedEmma-0 című dalát. A francia lány azóta Londonba tette át a bázisát, és a Cage Fight frontján végre szabadon eresztheti a torkában lakozó démont.
Néhány nappal ezelőtt a zenekar új dallal rukkolt elő, amely a Pig címet viseli. Ne tévesszen meg senkit a cím, szó sincs semmiféle falusi disznótorról és kolbásztöltésről – a szám egy, a nőket érő online szexuális zaklatás elleni dühös kiáltvány. A szerzemény természetesen hű a címéhez, ugyanis disznóvisítás is hallható benne.
Tizenkettedik albumán dolgozik a Sirenia, amelyről azt is elárulta a zenekar: minden eddiginél grandiózusabb és monumentálisabb hangzást kap.
A korong 2026 folyamán kerül boltokba "Amanita Messis" címmel, amelyről az első kislemezes tétel, a Nightside Den pedig néhány napja debütált - a szerzeményhez ma egy különleges hangulatú videoklip is érkezett - nézd meg nálunk!
Márciusban adta ki a kaliforniai Edge of Paradise legújabb stúdióalbumát, a "Prophecy"-t, amely az egzisztenciális válság témáját járja körül, súlyos riffekbe és monumentális dallamokba csomagolva az emberi lét határélményeit. A lemezről eddig olyan dalok kaptak videoklipet, mint a Rogue (Aim for the Kill), a Death Note, a Prophecy Unbound ,a Give It To Me (Mind Assassin) és a Falling Light.
A zenekar jelenleg is Észak-Amerikát járja turnéjával, de tegnap valami egészen különleges meglepetéssel rukkoltak elő, ugyanis újraértelmezték a 2000-es évek kultikus filmjének, Darren AronofskyRekviem egy álomért című alkotásának ikonikus főtémáját. A Clint Mansell által komponált melankolikus zene most metálköntösben született újjá – sötét, epikus és elementáris erejű tisztelgésként a film tragikus világképe előtt.
"Ez a dallam mindig mélyen megérintett, és arra inspirált, hogy meglássam: egyetlen egyszerű hang is képes egész világokat megnyitni. A saját verziónkkal azt szerettük volna, ha felerősödik minden érzelem – a sötétség, a fény, és mindaz, ami a kettő között létezik. Izgatottan várjuk, hogy veletek együtt élhessük át mindezt, a mi dimenziónkon keresztül, a színpadon és azon túl."
- mesélte a szerzemény kapcsán Margarita Monet, a csapat énekesnője.
"Ami számomra igazán különlegessé teszi ezt az egészet, az az, ahogyan minden, amit szeretek, összefonódik – a művészet, a zene és a látvány. A borító megfestésétől és a korona megalkotásától kezdve egészen addig, hogy a történetet táncon és rendezésen keresztül formálhattam, minden egyes pillanat a lelkem egy darabját tükrözi."
A Butcher Babies egykori énekesnője és az Anthrax dobosa tíz éve alkotnak egy párt, 2024 januárjában pdig Charlie egy U2-koncert közepén tette fel ama bizonyos kérdést Carlának, hogy lesz-e a felesége?
Október 12-én, Las Vegasban került sor az esküvőre, és nem más celebrálta azt, mint Gene Simmons, a KISS legendás zenésze, a meghívottak között pedig jelen voltak még a Pantera, az Anthrax, a Mötley Crüe, a Dream Theater és Nickelback tagjai is.
A KISS volt gitárosa, Bruce Kulick, aki részt vett az esküvőn, néhány fotót és videót is megosztott az eseményről, és ezt írta:
"Fantasztikus, zúzós estét töltöttünk együtt tegnap Charlie és Carla Benante gyönyörű esküvőjén! Gene vezette a szertartást, Elvis is feltűnt, és Las Vegas-i showgirlök szórakoztatták a vendégeket. Volt remek zene, isteni kaja, és egy látványos drónshow is az égen, miközben mindenki táncolt."
Gratulálunk és sok boldogságot Carlának és Charlie-nak!
Néhány nappal ezelőtt a norvég–francia formáció bejelentette: készül az új albumuk, "Amanita Messis" címmel, amely minden eddiginél monumentálisabb és grandiózusabb hangzásvilágot ígér. A zenekar emellett különleges meglepetéseket is tartogat 2026-ra, hiszen a Sirenia fennállásának 25. évfordulóját ünneplik majd.
Az új lemez első kislemezes tétele már meghallgatható – a Nightside Den című dalhoz hamarosan videoklip is érkezik. Hallgasd meg nálunk a friss szerzeményt!
Van úgy, hogy a közösségi oldalak mocsarában egyszer-egyszer tényleg igazgyöngyöt találsz, igaz előtte át kell úsznod több tonna szellemi trágyán. Nekem a Frayle-lel való találkozásomvolt az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy megérte elmerülni az internet emésztőgödrében. A clevelandi (Ohio) formáció 2017-es indulása óta két albumot is kiadott – a 2020-as "1692"-t és a 2022-es "Skin & Sorrow"-t –, és bevallom, kissé megdöbbentett, hogy eddig elkerülték a figyelmemet. A dal, amely által megismertem az együttest, a Darker than Blackvolt, és a címe nem is hazudott. Fekete lyukként szippantott magába az elegánsan baljós sötétségével, így nem volt kérdés, hogy mélyebbre ások a zenekar eddigi univerzumában.
A Frayle zenéje nehezen szorítható egyetlen műfaj keretei közé, és szerintem pont ez benne a legszebb. A banda a doom metal mély, hömpölygő súlyát keveri gótikus, ambient és post-metal hatásokkal, miközben időnként egy-egy shoegaze-es, pszichedelikus réteg is felbukkan a hangképben. A végeredmény -ha mindenáron hasonlóságokat keresünk- valahol talán a Sleep és Chelsea Wolfe között lebeg: súlyos, mégis álomszerű, mintha egy lassított mágikus rituálé közepébe csöppennénk, ahol a füstölő helyett épp egy gitár ég. A zenekar saját szavaival élve: "heavy, low & witchy." Ennél pontosabb és magyarosított meghatározásra talán nincs is szükség. A Frayle világa egyszerre földhözragadt és transzcendens, misztikus és nagyon is emberi. A gitárok dörögnek, a dobok lüktetnek, mégis minden a légies, hipnotikus ének köré épül.
Most pedig itt a folytatás: "Heretics & Lullabies" címmel a mai napon megjelent a harmadik nagylemez. Az anyagot négy videoklipes dal vezette fel: a sebeket lassan gyógyító Walking Wounded, a melankolikus eleganciával újraértelmezett Lana Del Rey-sláger Summertime Sadness, a rituálisan feszülő Heretic, valamint a Boo, amely tökéletesen hozza az őszi, Halloweenes borzongást.
A csapat zenéje egyértelműen Gwyn Strang túlvilági hangjára épül, amelyet tökéletesen egészít ki a háttérben megbújó, sötéten hörgő férfihang. A kettő együtt olyan, mint fény és árnyék tánca: egymás ellentétei, mégis tökéletes egységet alkotnak. Gwyn és férje, Sean Bilovecky nemcsak az életben, hanem alkotásban is társak: közösen álmodták meg és hívták életre a Frayle-t, és ez a mély, spirituális szimbiózis átsugárzik minden dalon. Ők ketten mintha ugyanabban a kis, sötéten izzó univerzumban léteznének, és a dalaik mind-mind ennek a világnak a sötét, mégis tökéletes gyermekei: törékenyek, nyugtalanok, de gyönyörűek.
Gwyn éneke nem követel figyelmet, mégis azonnal magához láncol. Éteri, sejtelmes, mégis minden rezdülésében ott van az erő és a fájdalom. Mintha egy modern kori boszorkány énekelne egy elátkozott altatót, ami egyszerre nyugtat és borzongat meg. Ez a hang olyan, mint a hajnali köd: puha, lassan gomolygó, de ha egyszer körülölel, már nincs menekvés. És megeshet, hogy ebből a ködből nem is akarsz menekülni - nálam pont ezt váltotta ki a Frayle zenéje.
Már a "1692" is komoly súlyt hordozott: egyfajta zenei megvallás volt a sebezhetőségről, a bűntudatról és a belső démonokkal való küzdelemről. A "Skin & Sorrow" azonban ezt az érzelmi mélységet még tovább tágította, mintha a fájdalom magvát most már nem elrejteni, hanem tudatosan megmutatni akarták volna. A hangzás vaskosabb lett, a riffek szinte földrengető erővel dübörögnek, miközben a sötétség már nem csupán atmoszféraként, hanem katarzisként van jelen.
A szövegek nyomasztóak, mégis furcsa módon erőt adnak: a veszteségről, a világfájdalomról és a sötét romantikáról szólnak, amikor fájdalom lassan szépséggé alakul. Gwyn hangja itt már nemcsak mesél, hanem gyógyít is; mintha minden egyes dal egy apró szeánsz lenne, amelyben a hallgató saját árnyait is kénytelen megölelni.
A "Heretics & Lullabies" folytatja ezt a sötét, misztikus vonalat, ugyanakkor bátrabban kísérletezik. A hangzás néhol súlyosabb, heavy metalos elemekkel gazdagodik, máshol pedig a többrétegű vokálok és a lassú, szinte liturgikus tempó (mint a Boo-ban) adnak új dimenziót a Frayle világának. És őszintén: ki gondolta volna, hogy Lana Del ReySummertime Sadness-e ennyire jól szól, ha ráhúzod a világvégét? A feldolgozás nem pusztán újraértelmezi az eredetit, hanem egészen más lelki térbe helyezi. Oda, ahol a melankólia itt már nem bánat, hanem egyfajta beavatás.
A Demons címéhez méltón baljós, sűrű atmoszférát teremt, mintha lassan kúszna elő a sötétből. A dal a belső démonokkal való küzdelmet járja körül – a kishitűséget, az önbizalom törékenységét és azt az örök harcot, amikor az ember önmagát próbálja legyőzni. A Souvenirs of Your Betrayal kapcsán Gwyn korábban elmondta, hogy a felvétel során darabokra szakadt a szíve. A dal annyira személyes, hogy maga sem tudja, képes lenne-e valaha élőben előadni. És ez hallatszik is: minden sor, minden sóhaj egy nyílt seb, ami megállíthatatlanul vérzik. A szöveg mélyen felkavaró. A szeretethiány, a kiábrándulás és a kapcsolatban megélt lelki mérgezés lenyomata. Ez nem egy egyszerű szakítódal, hanem egy belső monológ a határok, a hiány és az önfeladás fájdalmáról. Mintha egy utolsó, el nem küldött levél lenne, amelyben a gyász és a gyöngédség már elválaszthatatlanul összefonódik.
Különösen kedves számomra a Hymn For The Living – olyan, mintha egy már eltávozott lélek suttogna Gwyn hangján keresztül:
“I am light… I am the dark… I’ll stay with you… You are my heart… I love you… For all of time… Protect you… You are mine…”
E szavakban ott rezdül a túlvilág békéje és a földi szeretet örök visszhangja. Mintha egy lélek üzenne: már békére talált, de a szeretete sosem múlik el. A halál itt nem lezárás, csupán egy átlépés – egy másik síkra, ahol a lélek tovább őrzi és védi azt, akit valaha szeretett.
Másik személyes kedvencem a kisfilmes formában is megjelent Heretic, amely nyíltan szembemegy a képmutató vallásossággal. A szöveg arról szól, hogy nem kell külső megváltásban hinnünk, ugyanis a fény bennünk van, nem felettünk. Inkább legyél eretnek, mint báb. A Heretic bátran kimondja: jobb őszintén elbukni a pokolban, mint álszentül térdelni a mennyországban. Ez a dal nem isteni ítéletről, hanem önfelszabadításról szól – arról a pillanatról, amikor az ember végre saját megmentőjévé válik. A Glass Blown Heart a függőséggé váló szerelem allegóriája: az ember mindent odaad, újra és újra megsebezve magát, csak hogy érezze a másikat. A fájdalom maga válik a kötődés eszközévé. A Run a kontroll és a menekülés örök kettősségét tárja a hallgató elé – a rémálmok, a bosszúvágy és a szabadulás iránti kényszeres vágy sötét himnusza. Mintha az ember saját árnyékától futna, miközben tudja: sosem hagyhatja maga mögött teljesen. Az albumot záró Only Just Once már a beletörődés és a belső számvetés hangján szól. A beteljesületlen vágyak keserű íze, az önkeresés és az önpusztítás közti törékeny egyensúly áthatja minden pillanatát. Ez a dal olyan, mint az utolsó lehelet egy hosszú, érzelmi utazás végén: fájdalmas, de megtisztító.
Mindig is megláttam a szépséget a sötétségben, és ez most sincs másként. Akik hasonlóan éreznek, azok számára a "Heretics & Lullabies" nem csupán egy album, hanem egy tükör lehet. És ebben a tükörben a saját árnyékainkkal nézünk szembe. Ez a zene azoknak szól, akik nem félnek mélyre merülni, akik tudják, hogy az igazság ritkán ragyog a felszínen. A Frayle nem kínál cukormázat, sem kényelmet. Csak őszinteséget, fájdalmat, gyógyulást és fényt – azt a fajta fényt, ami nem fentről hullik alá, hanem belül gyullad ki, miután már mindent elnyelt a sötétség.
Talán ezért érzem annyira közel magamhoz ezt a lemezt. Mert nem fél kimondani, amit sokan csak éreznek: hogy a sötétség nem az ellentéte a fénynek, hanem annak bölcsője. Hogy a fájdalom nem mindig ellenség, néha épp ő tart életben. Ez a lemez olyan hallgatóknak készült, akik nem futnak el önmaguk elől, akik képesek leülni a démonaikkal, és azt mondani nekik: "maradhattok, de most én parancsolok."
Nyáron jelentette be az Evanescence volt gitárosa, miszerint határozatlan időre visszavonul a zenéléstől. Jen Majura 2015-ben csatlakozott az arkansasi rockcsapathoz, ahonnan 2022 májusában távozott - nem önszántából. Helyére a Sick Puppies-ből ismert Emma Anzai került.
Az okokat sem Jen, sem Amy Lee, a zenekar énekesnője nem hozta nyilvánosságra, ám a gitáros lány a napokban egy podcastben mesélt arról, miért is döntött a visszavonulás mellett, hogyan telnek a napjai és mik az esetleges tervei.
Kiderült: több oka van annak, hogy egy időre szögre akasztotta a zenélést.
"Először is, ez a gondolat nem egyik napról a másikra jött – egyáltalán nem. Ezen már a koronavírus-járvány előtt is gondolkodtam. Gondoljatok bele: 17 éves korom óta csinálom ezt, idén lettem 42. Az a helyzet, hogy az élet folyamatosan változik, és nekem ezzel nincs gondom. Az emberek is változnak. Ez rendben van, hiszen ez az élet. De minél tovább csinálom ezt – és ez alatt a turnézást értem, az örökös úton levést –, annál inkább érzem, hogy ez túl sok. Amikor már a reptéri bárban dolgozó pultos is a neveden szólít, mert annyiszor látott ott, tudod, hogy talán túl sokat utazol, túl sokat vállalsz. Számtalan éjszaka reptereken, repülőgépeken eltöltve, az állandó időeltolódás, a kimerültség… Persze, a koncertezés maga a jutalom, fantasztikus érzés, de mindez együtt egy törékeny egyensúly. Egy olyan egyensúly, ami azzal jár, hogy az egész életemben feláldoztam a magánéletemet. Soha nem volt igazán magánéletem. Mindig a munka volt számomra a prioritás."
- vezette fel gondolatait Jen, majd arról mesélt, mivel telnek most a napjai:
"Amióta június 10-én kiadtam ezt a visszavonulási nyilatkozatot, azóta folyamatosan utazom. Elutaztam Horvátországba, hogy meglátogassam a barátomat, Alent. Aztán Prágába mentem a New York-i barátommal, Tonyval. Egyszerűen élveztem az utazást – valamit, amit eddig alig engedtem meg magamnak. És persze, fantasztikus élmény, ha Tokióban vagy Sydney-ben turnézol, megismered a helyi kultúrát, az ételeket, mindent, de közben kimerítő is. És most először mondtam magamnak: „Elmegyek nyaralni, meglátogatom a barátaimat, és nem hotelben szállok meg, hanem náluk.” Mint például Horvátországban. És nem éreztem bűntudatot."
"Korábban sosem engedtem meg ezt magamnak. Mindig ott motoszkált bennem: „Nem, nem foglalhatok le két hetet egy évben, mi van, ha jön a nagy lehetőség? A nagy hívás? Nem tehetem meg.” Ezért soha nem mentem igazi vakációra. Mindig arra gondoltam: „Hé, fellépsz a 70000 Tons Of Metal fesztiválon? Szuper. Maradj még két napot Miamiban.” Ez volt a nyaralás fogalma számomra. Így képzeltem el a pihenést, a kikapcsolódást, a levegővételt. És most őszintén mondhatom: piszok jó érzés szabadságon lenni. Egyszerűen élveztem az életet – valamit, amit így, ebben a formában még soha nem engedtem meg magamnak. És ez nagy dolog."
Ám ahogyan azt a nyár folyamán is kijelentette, nem hagyja veszni tehetségét és a visszavonulás nem örökre szól, egyszerűen csak szeretne újra megtanulni kapcsolódni a zenével és saját magával is.
