2022 decemberében az Amberian Dawn még egy rendhagyó, de meglepően jól működő kitérővel jelentkezett: a Take A Chance – A Metal Tribute to ABBA című albumon a svéd poplegendák legismertebb dalait ültették át saját, szimfometalos világukba. Ami első hallásra akár veszélyes ötletnek is tűnhetett volna, ám végül kifejezetten erős, szórakoztató és szerethető anyaggá vált.
Ezután azonban hosszabb csend következett, amelynek természetesen megvolt az oka: 14 év után Capri Virkkunen távozott a mikrofon mögül, hogy saját projektjeire koncentrálhasson, a szétválás pedig barátságban zajlott. Helyére az angol-svéd származású Nicole Willerton érkezett, vele pedig nem pusztán új énekesnőt, hanem egy új korszak lehetőségét is megkapta a finn együttes.
A ma megjelent Temptation’s Gates éppen ezért nem csupán egy új Amberian Dawn-lemez, hanem újrakezdés és bizonyítás is egyszerre. Ilyenkor mindig ott lebeg a kérdés: mennyi maradt meg a régi karakterből, és mennyire mertek hozzányúlni ahhoz a sémákhoz, amelyet a rajongók már jól ismernek?
Elsőként a lemez címadóját mutatták meg, ezt követte a The Vision of Dreaming, majd az Unchained, néhány nappal az album megjelenése előtt pedig a Moon is befutott. Nicole érkezése érezhetően új színeket is hozott a hangzásba - ő ugyanis egészen más karakter, mint elődei. Ráadásul Nicole nem a semmiből pottyant ide, korábban az angol Blood Crush nevű alternatív/gothic metal formációban is énekelt.
A négy fent említett kislemezes dal mindegyike magán hordozta azt a tipikus Amberian Dawn-hangzást, amelyet a zenekar korábbi lemezeiről már jól ismerhetünk: a meséket idéző, mágikus dallamokat, a szimfonikus pompát, a karakteres dobokat, a filmzenés hatásokat és azt a különös, életigenlő energiát, amelytől az ember úgy érzi, hogy akár az ég is leszakadhat, amíg ez a banda zenél, addig mégsem fogunk elpusztulni.
Tuomas Seppälä kreativitása továbbra is határtalan: zseniális dallamérzékkel rendelkezik, és az együttes zenéjét nehéz lenne elképzelni az ő karakteres szintetizátordallamai nélkül. Ezek a billentyűtémák adják meg a csapat egyik legfontosabb ismertetőjegyét, de szerencsére ezek sosem billennek át cukormázas giccsbe. Ebben nagy szerepe van annak, hogy a dalok mélyén ott dolgozik a power metal lendülete, a feszes ritmusszekció és az a fajta energikus megszólalás, amely még a legmesésebb dallamokat is megtartja a földön. Vagy legalábbis nem engedi őket teljesen elrepülni a szivárványos unikornisfingba. :)
A The Vision of Dreamingben és a címadó Temptation’s Gatesben még fel-felbukkannak az ABBA-szerű dallamfordulatok, de ez nemhogy nem baj, hanem egyenesen hozzáad a dalok élvezeti értékéhez. A zenekar korábbi kitérője itt nem tehertételként jelenik meg, hanem ízlésesen beépül a jól ismert Amberian Dawn-hangzásba. A himnikus, könnyen megjegyezhető refrének, a játékosabb dallamok és a szimfonikus hangszerelés együtt olyan hatást keltenek, mintha a banda egyszerre tért volna vissza a gyökereihez és vitt volna magával valamit abból a poposabb, felszabadultabb világból is.
A Moon már keményebb szerzemény, amelyhez látványos videoklip is készült. A dal szövege a Holdat vezérfényként állítja középpontba: olyan jelképként, amely egy pusztulással, kapzsisággal és szenvedéssel teli világban is emlékeztet arra, hogy érdemes megbecsülni az élet apró szépségeit. Ez a gondolat jól passzol az Amberian Dawn világához, hiszen a zenekar mindig is erős volt abban, hogy a fantáziaszerű zenei köntös mögé valódi érzelmi tartalmat rejtsen. A Moon esetében ráadásul a sötétebb tónus és Nicole erőteljes vokális jelenléte miatt a dal nem válik nyálassá, hanem megőrzi a maga metalos tartását.
Az Eternal Flame egyértelműen a lemez magasztosabb pillanatai közé tartozik. A dal szépen építkezik, majd epikus refrénben csúcsosodik ki, és pontosan azt a fajta felemelő érzést hozza, ami miatt ezt a bandát olyan könnyű szeretni. Nem akarja újradefiniálni a műfajt, de amit vállal, azt korrektül teljesíti: kellemes, lendületes, és van benne annyi érzelmi töltet, hogy ne csak korrekt albumtölteléknek hasson. Ugyanez elmondható a Life Is Artról is, a This Night is Waiting for Me pedig talán a lemez egyik legérzelmesebb refrénjét szállítja. Nicole kifogástalan hangja az Undying Colours című tételben mutatkozik meg leginkább: ez egy lassabb, érzékenyebb szerzemény, amely mégis tele van erővel. Nem csöpög, nem esik szét, nem borul bele a nagy szimfonikus pátoszba, hanem végig tartása van, és pont ettől működik igazán. Szerethető gitárdallamokkal indul a The Garden, amellyel ismét a tempósabb vonalon találjuk magunkat, és természetesen itt sem marad el a lendülettel énekelhető refrén. Tipikus koncertsláger-gyanús darab, amelyből fogadni mernék, hogy idővel közönségkedvenc lesz. A lemezt lezáró Phantasmagoria pedig ismét megvillant valamit az ABBA-s feelingből, főleg a billentyűs megoldások tekintetében, miközben szépen becsukja az Amberian Dawn mesekönyvét.
Összességében a Temptation’s Gates remek visszatérés lett, és ami talán még fontosabb, hogy nem biztonsági játék. Az Amberian Dawn úgy nyúlt vissza a saját gyökereihez, hogy közben nem próbálta letagadni az elmúlt éveket sem. Az ABBA-metalos kitérő dallamossága itt-ott még visszaköszön, de a lemez alapvetően újra a szimfonikus power metalos vonalat erősíti, méghozzá frissen, lendületesen és kellően magabiztosan. Nicole érkezése kifejezetten jót tett a zenekarnak, mert nem is Capri helyére próbál beállni, és nem is Heidi Parviainen operás korszakát akarja visszahozni, hanem saját karaktert ad az új daloknak. A tiszta énekhangja erős, magabiztos, de az igazi meglepetést egyértelműen az jelenti, hogy a hörgésével képes új árnyalatokat vinni az Amberian Dawn világába. Ettől a zenekar nem lett hirtelen extrém metal, nem szakadt ránk a pinceajtó, de kapott egy sötétebb, harapósabb élt, ugyanakkor egy kifogásom mégis van: a hörgésből igenis lehetett volna több. Ha már mindenképpen csomót akarok keresni a kákán, akkor legyen ez, amibe belekötök. :)
Tuomas zsenialitás továbbra is hasít: a billentyűtémák, a nagy refrének és a meseszerű atmoszféra most is azonnal felismerhetővé teszik a bandát. A Temptation’s Gates nem forradalmi album, de nem is kell annak lennie. Inkább egy erős, szerethető és nagyon is életképes új fejezet, amely bizonyítja, hogy az Amberian Dawnban Capri távozása után is bőven van erő, ötlet és varázs. Aki szerette a régi lemezek mágikus, lendületes világát, az itt otthon fogja érezni magát. Aki pedig kíváncsi volt, mit tud kezdeni a zenekar egy új énekesnővel és némi keményebb vokális fűszerezéssel, az szintén nem fog csalódni. A Temptation’s Gates nemcsak kinyitja az új korszak kapuit, hanem be is ránt rajta. És őszintén: ennél rosszabb sorsunk is lehetne.
9/10
Temptation's Gates
Megjelenés: 2026.06.26.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
1. Temptation’s Gates
2. The Vision of Dreaming
3. Moon
4. Unchained
5. Eternal Flame
6. Life Is Art
7. This Night Is Waiting for Me
8. Undying Colours
9. The Garden
10. Phantasmagoria
Zenészek:
Tuomas Seppälä - gitár, billentyűk
Nicole Willerton - ének
Joonas Pykälä-aho - dob
Emil "Emppu" Pohjalainen - gitár
Jukka Hoffrén - basszusgitár
