Vannak művészek, akik lemezeket adnak ki. És vannak művészek, akik korszakokat zárnak le, majd évekkel később újakat nyitnak. Tarja Turunen mindig az utóbbiak közé tartozott, amióta saját útjára lépett, ennek pedig lassan húsz éve. Finn hősnőnk ezúttal sem siette el a lemezkészítést, hiszen a ma megjelent Frisson Noir-ra hét évet vártak a rajongók.

Márciusban jelentette be Tarja az új korongot. A cím egyszerre utal a sötétség szépségére és arra a kellemes borzongásra, amelyet a zene képes kiváltani a hallgatóból. Néhány nappal később debütált az első kislemez, az At Sea. Tarja elárulta, hogy a dal alapja egy évekkel korábbi zenei ötletből született, és a maga több mint tízperces játékidejével egyben az album leghosszabb szerzeménye is lett. Határozottan tükrözi azt, amit az énekesnő szólókarrierje során újra és újra bizonyított: nem a trendeket követi, és nem a streaming-platformok algoritmusainak próbál megfelelni. Ha egy dal mondanivalója tíz percet igényel, akkor az bizony tíz perc hosszúságú lesz. Pont.

Az At Sea grandiózus szimfonikus részei tökéletesen előidézik azt a bizonyos frisson-érzést, amely az album címében is megjelenik. A dal egyszerre monumentális és érzelmes, miközben végig megőrzi természetes áramlását. Nem mellesleg a szimfonikus részeket Budapesten rögzítették, ami számunkra külön érdekességet ad az album egyik legfontosabb tételében. Áprilisban érkezett a következő előfutár, az I Don't Care, amelyben Dani Filth, a Cradle Of Filth frontembere is közreműködik. A szerzemény már jóval direktebb, keményebb és energikusabb oldalát mutatja a lemeznek, bizonyítva, hogy a Frisson Noir nem kíván leragadni egyetlen hangulatnál. Elsőre nekem kicsit furcsa volt Dani hangja, de a dal végül visszavonhatatlanul a szívembe férkőzött.

Május végén pedig megérkezett a talán legkülönlegesebb beharangozó tétel, a The Trace Outlives, amelyben Sayo Komada egy tradicionális háromhúros japán hangszeren, shamisenen játszik. A keleties hangulat olyan világot nyit meg, amelyet Tarja korábban még nem engedett ennyire közel magához, noha korábban is fel-felbukkantak munkásságában a világzene elemei. És valljuk be, ezen a terepen nem nehéz elcsúszni, a metal világában pedig bőven találni példát arra, amikor egy merész ötlet végül nem a kívánt eredményt hozta, de Tarja ezt is az ő természetes eleganciájával oldja meg.

A lágy, tibeti hangtálakat idéző Intro után a címadó Frisson Noir azonnal magasabb fokozatba kapcsol. A határozott tempó és hangszerelés szinte egyetlen pillanat alatt magába szippantja a hallgatót, miközben a dal misztikus és sötét atmoszférája tökéletesen megágyaz annak a zenei utazásnak, amely az elkövetkező bő egy órában vár ránk. A The Eternal Return már-már a prog metal határait feszegeti, és bár a hangszerelése meglehetősen sűrű, egy pillanatra sem temeti maga alá az éneket. Igaz, Tarja esetében ehhez azért komoly erőfeszítésre lenne szükség. 

A Leap of Faith meglepetése, hogy nem más vendégszerepel benne, mint Tarja egykori Nightwish-beli csapattársa, Marko Hietala. Kettejük párosa ma is remekül működik: a múltbéli sérelmek több éve rendeződtek, egy közös turnén is bizonyították, hogy zeneileg továbbra is különleges kémia van közöttük. A dal hangulatában óhatatlanul megidézi a Century Child (2002) és a Once (2004) korszakát, vagyis azt az időszakot, amikor Tarja és Marko több emlékezetes duettben is együtt szólalt meg.

A Blaze Forever a korong egyik leggitárcentrikusabb darabja, és egyben a lemez egyik legközvetlenebb pillanata is. Színtiszta nyers energia, tűz és szenvedély árad belőle, miközben Tarja hangja nem ráül a dalra, hanem szinte végigvezeti annak izzó lendületét. A Tango Tarja honfitársai, az Apocalyptica közreműködésével került rögzítésre. Hangulatában kicsit olyan, mintha a Bridgerton egyik báljelenete kapna sötétebb, drámaibb zenei köntöst, ezt azonban abszolút pozitív értelemben kell érteni. A Tango egyszerre elegáns, teátrális és feszült, miközben Paavo Lötjönen, Eicca Toppinen és Perttu Kivilaasko olyan mélységet adnak neki, amelytől a dal a lemez egyik legkarakteresebb pillanata lesz.