Közel harminc éve annak, hogy a Nightwish először színpadra lépett. Bár a zenekar az évek során több jelentős tagcserén is átesett, rajongótábora mindvégig kitartott mellette. A kétezres évekre a banda a szimfonikus metal egyik legmeghatározóbb és legsikeresebb formációjává nőtte ki magát, olyan klasszikus albumokkal, mint a Century Child vagy a Once.
Kétségtelen, hogy a csapat Tarja Turunennel az élén ért fel igazán a csúcsra, de az Anette Olzon-korszak sem nevezhető bukásnak. A svéd énekesnő 2012-es távozása után egy évvel azonban új fejezet kezdődött: az eredetileg csak beugrósként érkező Floor Jansen hivatalosan is a Nightwish új hangja lett.
A karizmatikus, kivételes hangi adottságokkal rendelkező holland énekesnő nagy lendülettel állt a mikrofon mögé, ám valahogy sem a 2015-ös Endless Forms Most Beautiful, sem a 2020-as Human :II: Nature nem hozta azt a szintet, amelyet korábban a zenekartól megszokhattunk, legalábbis az én fülemnek biztosan nem.
Előbbi esetében egy közel félórás, megszámlálhatatlan részre bontott szerzemény fullasztotta unalomba az amúgy sem különösebben izgalmas lemezt. A Human :II: Nature kapcsán pedig nem önmagában az jelentette a problémát, hogy a csapat különböző világzenei hatásokat csempészett a dalokba, hanem az, hogy mindez látványosan a metal rovására ment. A gitárok, a masszív dobok és az elemi erő gyakorlatilag háttérbe szorultak, mintha valaki udvariasan kikísérte volna őket a stúdióból.
A dupla album második CD-jén helyet kapó instrumentális kompozíciók létjogosultsága pedig a mai napig rejtély. Szép, hangulatos, nagyon művészi, csak közben az emberben óhatatlanul felmerül a kérdés: ezt most miért is kellett külön kiadni? Külön fájdalom, hogy Floor képességei továbbra sem kaptak igazán méltó teret. Elég csak az After Foreverre vagy a ReVampre gondolni, ahol hangjának szinte minden árnyalatát hallhattuk, a finom líraiságtól a monumentális operás íveken át egészen a keményebb, karcosabb megszólalásig.
Na de térjünk rá jelen kritika tárgyára, a frissen megjelent Yesterwynde című albumra.
Tavasszal a zenekar bejelentette, hogy bár több albumra szóló szerződést kötött a Nuclear Blast kiadóval, turnéra egyelőre nem kívánnak indulni. Ennek konkrét okát végül Floor Jansen árulta el: ő maga szívesen útra kelt volna, de rajta kívül még öt ember alkotja a csapatot, és a döntés nem kizárólag rajta múlik.
A lemez első előfutáraként tavasszal a Perfume Of The Timeless érkezett, ezt követte a The Day Of..., majd harmadik felvezetőként az An Ocean Of Strange Islands látott napvilágot. Mindhárom dalhoz látványos videoklip készült, így a zenekar már jóval a megjelenés előtt igyekezett felépíteni az album körüli várakozást.
A Nightwish mindig is arról volt ismert, hogy mély, tartalmas és sokszor irodalmi igényű szövegekkel dolgozik, és ez a Yesterwynde esetében sincs másként. Sőt, talán ezen az albumon még hangsúlyosabbá válik a szövegvilág jelentősége, mint korábban.
2021-ben elhunyt az alapító Tuomas Holopainen édesapja, a negyedik kislemezként bemutatott Lanternlight pedig neki állít emléket. A dal az elmúlás, a gyász és az emlékezés témáira építkezik, de nem hatásvadász módon közelít hozzájuk. Inkább csendes, melankolikus búcsúként működik, amelyben a személyes veszteség egy tágabb, univerzálisabb érzelmi térbe kerül.
Az egzotikusabb hangzást a tongai nyelven induló The Children of ’Ata képviseli. A dal azt a különös és megrázó történetet dolgozza fel, amikor 1966-ban Peter Warner ausztrál tengerész hat hajótörött fiút talált egy apró szigeten a Csendes-óceánon, Tongától délre. A gyerekek tizenöt hónapot töltöttek teljesen egyedül ’Ata szigetén, mégis sikerült életben maradniuk. Maga a szerzemény poposabb elemekkel indít, ami érdekes kontrasztot alkot a dal végére fokozatosan kibontakozó metalosabb megszólalással. A The Antikythera Mechanism szintén kellemes meglepetés. A dal korrektül felépített szimfonikus részekkel, lendületes refrénnel és jól működő vokális megoldásokkal operál. Floor és Troy Donockley hangja kifejezetten harmonikus párost alkot, ami különösen jól áll ennek a tételnek. Az antiküthérai szerkezet egyébként egy ókori mechanikus számológép volt, amelyet többek között naprendszerbeli objektumok helyzetének meghatározására és holdfogyatkozások előrejelzésére használhattak.
Az ír és kelta ihletésű hangzásvilág ezúttal sem marad el. A Hiraeth ezt a vonalat viszi tovább, és úgy tűnik, most már szinte minden Nightwish-lemezre jut egy ilyen jellegű szerzemény. Ez persze önmagában nem baj, hiszen Troy jelenléte óta ez a hangulat szervesen beépült a zenekar világába, ugyanakkor néha már kissé kiszámítható elemként hat. A Spider Silk és a The Weave erősen az Imaginaerum atmoszféráját idézik meg, és talán ezek a tételek hordozzák a legtöbb keménységet az albumon. Itt végre nagyobb teret kapnak a súlyosabb gitárok, a feszesebb ritmusok és az a fajta sötétebb, teátrálisabb energia, amely miatt a Nightwish korábban olyan emlékezetes tudott lenni. Nem arról van szó, hogy a zenekarnak vissza kellene térnie önmaga régi másolatához, de ezekben a dalokban legalább felvillan valami abból az erőből, amely az utóbbi lemezekről sokszor fájóan hiányzott.
Bár első hallásra a Yesterwynde nem feltétlenül adja könnyen magát, a rajta szereplő dalok mindegyike olyan témákat érint, amelyek befogadásához szükség van némi lelki érettségre, nyitottságra és érzékenységre. Könnyen előfordulhat, hogy egyesek fantáziátlannak, vontatottnak vagy egyszerűen unalmasnak találják az anyagot, ám a lemez ennél jóval többet rejt magában. A Yesterwynde érzelmi mélységben és gondolatiságban kifejezetten erős, talán erősebb is, mint a zenekar több korábbi munkája.
Ez az album nem csupán dalok egymásutánja, hanem egy lassan kibomló érzelmi utazás, amely az emlékezés, az elmúlás, az idő és az emberi létezés kérdései köré épül. Nem háttérzenének való, nem is azonnali hatásra dolgozik, inkább türelmet kér a hallgatótól. Aki ezt megadja neki, az könnyen találhat benne olyan rétegeket, amelyek elsőre talán észrevétlenek maradnak.
Őszintén megmondom, hogy a Yesterwynde nálam nem ugrik olyan magasságokba, mint az abszolút csúcsot jelentő Wishmaster, Once vagy Dark Passion Play. Ugyanakkor az Endless Forms Most Beautiful és a Human :II: Nature szintjét messze felülmúlja. Utóbbi korong után szinte teljesen leírtam a zenekart, de a Yesterwynde visszaadta a reményt, hogy Tuomas Holopainen képes még valóban értékelhető, tartalmas és érzelmileg működő anyagot kiadni a kezei közül.
Nem hibátlan album, és biztosan nem ez lesz az a Nightwish-lemez, amely minden korszak rajongóit egy emberként térdre kényszeríti. De van benne lélek, gondolat, atmoszféra és néhány igazán erős pillanat. A legfontosabb pedig talán az, hogy hosszú idő után újra érezni rajta: a Nightwishben még mindig van élet. Remélhetőleg a következő lemezeknél ez lesz a minimum.
8,5/10
