Magyar nyelvű female metal blog

Fémcsajok

Lemezkritika: Tarja - The Shadow Self

(Áthozott poszt a régi blogból)

2016. november 16. - Jurancsik Eszter

2013-as Colours In The Dark című korongja után új anyaggal jelentkezett augusztus 5.-én a finn pacsirta, a Nightwish első énekesnője, Tarja Turunen

Nem kis várakozás előzte meg a lemezt, ám Tarja egy speciális honlaponkeresztül folyamatosan infókat csepegtetett az általa eddig legsúlyosabbnak nevezett albumáról. A lemezt megelőzte a The Brightest Void nevet viselő kiadvány, amelyen néhány dal helyet kapott a stúdióalbumról. 

Sokan lehúzták a legutóbbi anyagot, a Colours In The Dark-ot, mondván, hogy “ez nem rock, nem metál” , vagy éppen hogy “túl operás” ésatöbbi. És itt leszögeznénk a következőt: Tarja soha nem tartotta magát kimondottan metál irányultságú énekesnőnek. Ő egy saját ízlésvilág szerint készíti a dalait, természetesen nem hiányoznak a rock elemei a szerzeményekből, ám mivel ő alapjáraton egy klasszikus éneket és operát tanult előadóművész, ez adja meg az alapot a zenéjének. Tarja egy teljesen új műfajt teremtett szólómunkáival, ami nem mondható sem metálnak, sem klasszikus zenének, egyszerűen csak Tarja és kész. Akik pedig berzenkednek, hogy miért énekel Nightwish-dalokat a fellépésein, gondoljanak bele abba a ténybe, hogy mégiscsak 9 évig volt a banda tagja. És noha a Nightwish “agya” nem ő, hanem Tuomas Holopainen, az ő arca tette ismertté a csapatot. Tehát, ugyanolyan joga van elénekelni a Sleeping Sunt, az Ever Dreamet vagy a Nemót, mint az azóta Floor Jansennel az élen ténykedő ex-együttesének.

Visszatérve a lemezhez: augusztus 5.-én, a megjelenés napján Tarja a Wacken Open Air elnevezésű németországi fesztiválon mutatta be az új dalokat a nagyérdeműnek, természetesen a régi sikerek sem maradhattak ki a repertoárból, mint pl. a Never Enough, a 500 Letters, a Victim Of Ritual vagy az Until My Last Breath.

20160723_koln_amphi_tarja_0165.jpg

A lemezen -az előzőekhez hasonlóan- közreműködik Max Lilja csellós, az Apocalyptica volt tagja, a basszusgitárt Kevin Chown nyúzza Doug Wimbish társaságában, Christian Kertschmar pedig továbbra is a billentyűsi posztot tölti be. 

Az album az Innocence-szel indít, amelyhez komoly témát feszegető klipet forgatott Tarja; a Within Temptation Frozenjéhez hasonlóan a családon belüli erőszak és a szülők vitáinak gyermeki lélekre gyakorolt hatását dolgozza fel a videó. Dinamikus, érzelmekkel átitatott dal, amelyet meg kellene hallgattatni és nézetni minden szülővel. Parádés folytatása a Demons In You, amely elsőre talán picit fura, ám nagyon is szimpatikus és fülbemászó gitárjátékkal indul, valamint Alissa White-Gluz (Arch Enemy, ex-The Agonist) hörgése és éneke teszi még energikusabbá a dalt. A Wackenen Alissával együtt adta elő Tarja a dalt, nem kis ovációt váltva ki a rajongókból. A sorban a No Bitter End című, videoklipes formában is megjelentetett dal következik; igazi slágeres szám, biztosan nem fog hiányozni a koncertekről. A Love To Hate zongora-és vonós játékával a filmzenék álomszerű, monumentális hangulatát idézi, amelyhez remekül passzol az érzelgős gitárszóló. Egy Muse-szám feldolgozása követi a dalt, a Supremacy, amely szintén remek hangszerelést kapott, itt is dominánsak a vonós hangszerek, Tarja hangjától pedig a holtak is újra életre kelnek. Talán ebben a számban a legmetálosabb az énekesnő hangjátéka. Én személy szerint nem vagyok híve a metál-covereknek, de ezen feldolgozás előtt le a kalappal, fantasztikusan sikerült. A libabőrözős szerzeményt a The Living End váltja fel, amelyben még skót duda is hallható.

tarjatheshadowself-600x534.jpg

ágy, balladisztikus dal, ám a vége felé itt is kapunk az arcunkba egy kis metált. Ezt követi a Diva, amelyben súlyos gitárok szaggatják a dobhártyánkat. Kissé szokatlannak tűnő zenei megoldások jellemzik a dalt, de a dallamérzék itt is a helyén. Ezt követően egy nem túl gyors tempójú, de dinamikus számot hallhatunk Eagle Eye címmel, amelyben egyszerre van jelen a könnyed hangzás, a metálos elemek és a lírai vonal, egy igencsak érzelmes refrén formájában. A dalban énekel Tarja öccse, Toni is, méghozzá nem is akárhogyan. Az Undertaker az album egyik legzseniálisabban összerakott száma. Miért? Tarja merészen belecsepegtette a modernebb metál elemeit úgy, hogy ne egy mainstream szart kapjunk, hanem minőségi, élvezhető és szerethető dalt. Nekem személy szerint ez a legnagyobb kedvencem a Demons In You mellett a lemezről, bár mindegyik dallal a szívembe zárta magát Tarja. A Calling From The Wild igen komoly gitártémákkal tarkítva kicsit a sötétebb vizekre invitál minket, mintegy szembesítve önmagunk árnyékával “The Shadow Self” :) . A záró dal, a Too Many a maga 13 percével a lemez leghosszabb dala, amely mintegy összefoglalja az albumot, és bár van egy kis szünet a közepe felé, de végül ismét felcsengenek a dallamok, mélyre hangolt gitárok, fergeteges dobtémák és különleges ének formájában. Nem kis meglepetést okoz a groove-os és house-os elemek jelenléte a dal vége felé, ám ez is csak azt mutatja, hogy Tarját nem lehet beskatulyázni, ahogyan azt sokan szeretnék. Igazi, hamisítatlan Tarja-dal, ahogyan mindegyik a lemezen.

Összegezve: ahogyan Tarja azt megjósolta tavasszal, valóban az eddigi leghúzósabb anyagát pakolta elénk. Aki eszi, eszi, aki nem, az éhen marad.

10/10

A bejegyzés trackback címe:

https://femcsajok.blog.hu/api/trackback/id/tr3011965613

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.