2010. szeptember elsején adta ki második rocklemezét Tarja Turunen, majdnem három évvel a "My Winter Storm" után (kritika a testvérblogon olvasható), április 12-ével pedig remaszterizált változatban, teljesen felújítva került boltokba ez a csoda.
Bár Tarja klasszikusan képzett énekes, és többször elmondta, hogy ez a műfaj az igazi szerelme, a Nightwish tagjaként eltöltött kilenc hosszú év mégis otthagyta lenyomatát a művésznő munkásságán, ez pedig éppen a "What Lies Beneath"-en volt igazán először érezhető, miután elkezdte építgetni szólókarrierjét, amely immár 18 éve tart - ez pedig dupla annyi idő, mint amit a zenekarban töltött.
Miközben a Nightwish éppen pihenőre vonult Anette Olzon szülési szabadsága okán, addig Tarja kiadta ezt a korongot, amely telis-tele van meglepetésekkel. Ott van például az albumnyitó Anteroom of Death, amelyben a német van Canto vendégeskedik, az amúgy is sejtelmes, atmoszférateremtő jelleggel bíró szerzeményt színesítik énekükkel, maga a dal pedig hol szökkenő, hol erőteljes fejezeteket vonultat fel a négy perces hossza alatt. A kislemezként is megjelent Until My Last Breath-ről Tarja elmondta: nem más ihlette a dalszöveget, mint Michael Jackson, a pop királyának halála körüli hihetetlen felfordulás, médiacirkusz és a személye ellen irányuló mocskolódások.
Akadnak még meglepetések, például a Falling Awake, amely dalban Joe Satriani -akit szerintem nem sokaknak kell bemutatni- gitározik, igen erős szólókkal kiemelve a szenvedélyben amúgy sem szűkölködő tételt, a Dark Starban pedig Phil Labonte (All That Remains) is közreműködik.
A rock elemei jóval több szerephez jutnak ezen az albumon, noha a szimfonikus részek is igen erőteljesek, gondoljunk csak például az In For A Killre, amelyben a horrorfilmek zenéjét idéző megoldásokkal találkozhatunk, a refrénben pedig egy ponton Tarja a csillagokat is leénekli az égről, de a Little Lies pattogós ritmusa is ugrálásra készteti az embert. Az I Feel Immortal hallatán mi is elhisszük, hogy sosem halunk meg, a gyönyörű, lírai Rivers Of Lust a végére tartogatja a zúzást, a Crimson Deep pedig nagyon erősen idézi a klasszikus rock hangzásvilágát. És ott van a The Archive of Lost Dreams, amely álomszerű dallamaival és Tarja végtelenül érzelmes énekével könnyeket képes fakasztani.
Több különböző változatban hódította meg a rajongókat a kiadvány, a deluxe változaton a We Are, a Naiad és a Still Of The NightWhitesnake-cover is szerepelnek. A We Are nagy személyes kedvencem, akárcsak a Naiad, de a Still Of The Night sem sikerült olyan rosszul, mint azt néhányan írták. Talán inkább csak szokatlan egy picit.
A "What Lies Beneath" valóban egy érettebb műve lett Tarjának, bár én a "My Winter Storm"-ot is imádtam. A finn tehetség második rockalbuma viszont egyértelműen kidolgozottabb és erőteljesebb. Mégis, nem tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik a jobb, mert a "My Winter Storm" által bemutatott ártatlan szárnypróbálgatás legalább annyira tetszik, mint a "What Lies Beneath" keménykedése.
Vegyél néhány szemrevaló csajt, állítsd ki őket a színpadra - kész a siker. Igen ám, de mi van akkor, ha ezek a csajok nemcsak előnyös külsővel rendelkeznek, hanem énekelni is tudnak? Derítsük ki!
Az Exit Edent az az Amanda Somerville alapította, akit főként a HDK, a Trillium, valamint a Kiske/Somerville projektek kapcsán ismerhetünk. Csatlakozott hozzá a Visions of Atlantis szirénje, Clémentine Delauney, a brazil Marina La Torraca (Phantom Elite), valamint az addig relatíve ismeretlen Anna Brunner, aki később League of Distortion elnevezés alatt egy másik projektet is életre hívott. "Rhapsodies In Black" címmel, megalakulásuk évében (2017) ki is adták első albumukat, amely ismert popslágerek metalosított verzióját tartalmazta, rajta olyan előadók dalaival, mint a Depeche Mode, Lady Gaga vagy a Backstreet Boys.
A kiadvány hatalmas sikert aratott, hiszen a korongon szereplő legtöbb dal eredetije bizony még a metalrajongók egy részéhez is utat talált, plusz négy bitang erős torokkal megáldott, csinos lány énekelte őket. 2018-ban Clemi, Anna és Marina felléptek a Wackenen is, Amanda pedig otthon volt az akkor alig hat hónapos ikerlányaival.
Amandának van már egy nyolcéves lánya is, az ikrek születésével pedig kiteljesedett magánéletét illetően - férjével, Sander Gommans-szel 2014 óta élnek boldog házasságban. Az amerikai születésű énekesnő belátta, hogy a család mellett nem sok ideje jut a zenére, így tavaly bejelentette: kiszáll az Exit Edenből, azonban ekkor látott napvilágot az a hír is, miszerint a trióra fogyatkozott együttes második lemezét készíti.
Első kislemezként a Nightwish ex-tagjával, Marco Hietalával felvett Run!jelent meg, amely saját szerzeménye a csapatnak, ezt követte a Journey-feldolgozás Separate Ways, néhány napja pedig a kiadvány címadója, a Femme Fatale érkezett.
Amanda nagyon, de nagyon hiányzik a számokból. Kétségtelen, hogy a három énekesnő is piszok tehetséges, de Amanda hihetetlenül széles hangterjedelme az előző lemezen komoly húzóerő volt, erős, egyedi, ezer hang közül is felismerhető. Ha kellett, kemény volt, ha kellett, lágyabb, de az ő hangjára figyeltem fel leginkább. De még egyszer leszögezem: Anna, Clemi és Marina is remekül énekelnek!
Mivel az Exit Eden nem túl gyakran turnézik és ad koncerteket, lévén hogy Cleminek ott a Visions of Atlantis, Marinának a Phantom Elite, Annának a League of Distortion, meg lehetett volna oldani, hogy Amanda a házi stúdiójában, akár a gyerekeivel a karjában is felvehesse az ő éneksávjait és elküldje őket a lányoknak. Remekül sikerült a Heart 1986-os klasszikusának, az Alone-nak a feldolgozása, nagy kedvencem lett már elsőre, de elképzeltem, milyen lehet Amanda hangjával, és az még jobban tetszett volna. Tudom, ne legyek már telhetetlen, és nem is vagyok, csak az Exit Eden nekem annyira összeforrt Amanda nevével és hangjával, hogy egy kissé szokatlan nélküle az új album.
Tartogat még meglepetéseket a korong, például a Pet Shop Boys 1987-es bombaslágerének, az It's A Sin-nek az újraértelmezése, amely szintén az egyik húzódal, de a kanadai Mylène Farmer által 1991-ben felénekelt, teljes egészében francia nyelvű Désenchantée (amit 2003 folyamán Kate Ryan is feldolgozott) is megugrotta a lécet, és természetesen ki más énekelné a fő részeket, mint a francia származású Clemi. Alice CooperPoison-ját is rengetegen előrántották már a fiókból, és a három lány is feltette a lemezre. Nem lett rossz, de egy kis plusz keménységet még elbírt volna a dal.
A saját szerzemények hihetetlenül energikusra sikeredtek, nemcsak a fent említett Run! és a Femme Fatale, de a Dying in my Dream is, amelynek refrénje egyszerre képviseli a mély érzéseket és a dinamikát, vagy éppen a Buried in the Past, amely egy tipikus bulisláger, akárcsak az epikus és magasztos Hold Back Your Fear. Remek dalokat hoztak össze saját kútfőből a csajok, az biztos.
Hangszerelésben nagyon hajaz a "Rhapsodies In Black"-re a lemez, panaszra nem lehet okunk e tekintetben sem, hallatlanul profi stáb rakta össze a zenei alapokat. Tökéletes a harmónia a dobok, a gitárok és a szimfonikus részek között, utóbbiak kevésbé filmzenések, mint az előző albumon, de ez azt hiszem, nem is baj. A lányok hangja remekül illeszkedik egymáshoz, Clemi lágy szopránja, Marina drámaisága és Anna rockos, karcos éneke tökéletes összhangot teremt, és hallani, hogy anyait-apait beleadtak a számokba. Mint azt írtam, Amanda nagyon hiányzik, de így is egy kellőképpen erős lemezt készített a három lány, és remélhetőleg a következő anyag is hasonló meglepetésekkel szolgál majd.
9/10
Dátum: 2024.01.12.
Kiadó: Napalm Records
Dallista:
01. Femme Fatale 02. It's A Sin (PET SHOP BOYS cover) 03. Run! (feat. Marko Hietala) 04. Separate Ways (JOURNEY cover) 05. Buried In The Past 06. Désenchantée (MYLÈNE FARMER cover) 07. Dying In My Dreams 08. Poison (ALICE COOPER cover) 09. Alone (HEART cover) 10. Hold Back Your Fear 11. Kayleigh (MARILION cover) 12. Elysium
Régen volt már 2002. Akkor voltam 17 éves, és akkoriban kezdtem a tucatzenétől a keményebb zene felé fordulni. Sok együttest felfedeztem és megszerettem, köztük az olasz Lacuna Coilt is, akiknek "Comalies" című, harmadik stúdióalbuma épp akkor jött ki.
Tarja Turunen operás lírai szoprán hangja és Sharon den Adel kellemes mezzoszopránja után Cristina Scabbia mélyebb, alt tartományban mozgó éneke is megbabonázott, azonnal megszerettem a bandát, akiknek minden lemezén találtam szerethető dalokat, még akkor is, ha az adott kiadvány nem is vált kimondott kedvencemmé. Utolsó nagylemezük a 2019-es "Black Anima" volt, amelyről a testvérblogon olvashattok kritikát.
Nyáron hintette el a formáció, miszerint dolgoznak a tizedik albumon, ám előtte egy meglepetéssel is készülnek a rajongóknak: a Comalies 20. születésnapja alkalmából a dalcsokrot áthozták 2022-es hangzásba, pedig csinálhattak volna egy remasterelt albumot. De nem, a derék olaszok nem aprózták el a dolgot, és teljesen felújították az albumot.
Korábban Andrea Ferro, a zenekar férfi énekese elmondta: kockázatos dolog hozzányúlni egy ilyen régi és fontos albumhoz, hiszen lehet, hogy a rajongók már a gondolatát is utálni fogják, és azt már szerintem csak magában tehette hozzá, hogy esetleg nem azt a hatást váltja ki majd a hallgatóból a lemez, amilyet vár, vagy az együttes szeretne elérni.
Természetesen a pakkban megtalálhatjuk a régi dalokat is, így a nosztalgiázni vágyók akár egymás után is meghallgatjatják a szerzeményeket, összehasonlítva őket. Így tettem én is, amikor nekiültem meghallgatni az új korongokat.
Két klipes dalt tárt rajongói elé a csapat a lemez megjelenését megelőzően, a Tight Rope XX és a Swamped XX című tételeket. Letisztult hangzás, felfrissült zenei alapok, Cristina hangjával pedig soha nem volt gond, de mostanra beérett - hiába, egyes énekesnők a korral lesznek egyre kiforrottabbak, ami a torkukat illeti, ilyen nő Cristina is, aki 50 évesen is ugyanazzal az energiával tombol a színpadon, mint a húszas éveiben, amikor a Lacuna Coil karrierje beindult.
Andrea, aki az első néhány lemezen inkább énekelt, mostanra áttért a hörgésre, ami különösen a Black Animán üt nagyot. Mondjuk a dalok témája és az egész album keménysége meg is kívánta ezt!
A Tight Rope XX és a Swamped XX varázsa megmaradt húszévesen is, ezért tűkön ülve vártam a korong megjelenését. Viszont ezután kissé sokkot kaptam, amikor meghallottam a Heaven's A Lie új verzióját.
Erről a dalról tudni kell, hogy a Comalies talán legnépszerűbb dala, megjelenésekor csak az Egyesült Államokban 300.000 példányban talált gazdára, az évek során pedig annyira ikonikus szerzeménnyé nőtte ki magát, hogy azóta is majdnem minden koncerten felcsendül.
Eredetileg Cristina és Andrea énekeltek a refrénben, most viszont Cristina elnémul, és Andrea hörgését hallhatjuk. Néha Cristina egy-két dallammal besegít, "set me freeeee..", de Andreáé lett a főszerep. És ez sajnos teljesen elrontja a dalt, ami azért kár, mert a zenei alappal nincs probléma. Megmaradhatott volna az eredeti vonal, a két énekes éneke, és nem egy hörgés némi vokállal. Pedig ezt a dalt vártam legjobban, hiszen -mint sokaknak- nekem is ez az egyik legkedvesebb dal az eredeti lemezről.
A címadó dal viszont meglepően jól sikerült. A dallamos olasz nyelvű verzé az elején Cristina lágy hangjával, majd Andrea hörög. Ebbe a szerzeménybe KELLETT Andrea hörgése. Nem mondom, hogy überelni tudná az eredetit, de nagyon, nagyon nagyot ütött, elsőre is. Cristina és Andrea "dialógusa" ének formájában és a mai korhoz igazított zene megszerettette magát velem.
Nemrégiben Cristina kijelentette: nem szeretik, ha beskatulyázzák őket, hogy "gótikus" vagy bármilyen más műfajt játszó zenekar ők, ez kiválóan megmutatkozik a The Ghost Woman and the Hunter című dalban is. Míg eredeti formájában egy ízig-vérig gótikus hangulatú számot hallhatunk, addig az új változat egy bekeményített verziója a dalnak, és igencsak fülbemászóra sikeredett. A gótikus hangulat itt is megvan, de keményebb és érettebb formájában.
A The Prophet Said is kapott egy kis keménységet, és egy szerethető dal lett belőle. Andrea hörgése nélkül elképzelhetetlen a tétel, és itt kell megjegyeznem, hogy az úriember rengeteget fejlődött hörgés tekintetében, hatalmas csillagos ötös neki, grazie mille Andrea e forza!
Hasonlóképp az Angel's Punishment is erőteljesebb dobtémákkal és gitárokkal operál, nagyon jó lett.
Összegezve: nem lőttek mellé a Comalies felnőtté avatásával, mert szépen áthozták-áthúzták Cristináék a mai kor hangzásába a dalokat, igaz, van pár dolog, amivel személy szerint én nem tudtam kibékülni, például a cikk elején ecsetelt Heaven's A Lie, vagy a Daylight Dancer, amely valahogy nem fogott meg. De összességében szép munkát végzett a milánói csapat, akiket 20 éve szeretek, és eddig nem okoztak csalódást. Bár a fent említett gyenge pontokat kiszúrtam, de a Comalies XX rendben van.
8,5/10
Sarok Bettina gondolatai
Nem feltétlenül tartozik a kedvenc híreim közé, amikor egy klasszikust leporolnak, majd átültetik azt kortársba. Nem véletlenül mondjuk azt valamire, hogy klasszikus vagy örökzöld. Csakúgy mint a feldolgozáslemezek sokasága, úgy az átdolgozások is amolyan divatként robognak a boltokba, és az, hogy valamit új köntösbe bújtatnak az persze okkal hagy némi kívánni valót maga után. Az esetek többségében teljes mértékben jól működik a képlet, azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy mindig van egy de és mindig ott van az a fránya árnyoldal is.
Kicsit meglepett a Lacuna Coil lépése, noha bizonyos szempontból logikusnak tartom a döntésüket. Nemcsak hangzásban változott a húszév alatt a zenekar, hanem a felállás is itt-ott más, mint a Comalies eredetijén. Kíváncsian vártam hát, hogyan szólal meg 2022-ben a lemez, tekintve, hogy az utóbbi pár lemezük után rendesen keresgélni kellett az állunkat, olyannyira bekeményítettek. Beismerem először – és a sokadik alkalom után sem – nem tudtam hova tenni a Comalies XX tartalmát, pedig nem először hallom, az újabb verziók azonban nem kicsit leptek meg olyannyira, hogy szinte fel sem ismertem a korongot.
A Swamped és a Heaven’s A Lie már az eredetinek is húzódalai voltak, ez most sincs másként, a bibi mindösszesen az, hogy amióta Andrea Ferro megtanult hörögni, azzal egyetemben elfelejtett énekelni. Emlékszünk még, amikor a bandát azért tartottuk kivételesnek, mert két zseniális énekes adja elő a nótákat? Na ez veszett ki belőlük mára, és bár Andrea hörgése a dalok háromnegyedében már húszévvel ezelőtt is bőven elfértek volna, a Heaven’s A Lie-t igazán megkímélhették volna tőle, csakúgy mint a Swamped-et – ebből a szempontból egyáltalán nem volt érdemes hozzányúlni a lemezhez. Bevallom őszintén, az összes többi dal nekem sokkal jobban átjön a mai hangzásban; frissebb, érettebb és nem utolsó sorban olyan hatást keltenek, mintha egy teljesen új lemezt hallgatnék. Volt egy időszak, amikor kimaradt az életemből a csapat munkássága, ami valójában azért történhetett meg, mert folyton újdonságok, számomra még ismeretlen területek után kutattam, melyek aztán olyannyira bevonzottak, hogy egy jó ideig másra rá sem néztem. Ez az időszak alatt a Lacuna Coil stílust váltott, keményebb lett, Andrea áttért a hörgésre, és valahogy elveszett az a bizonyos varázs, ami miatt fülig beleszerettem a munkásságukba.
Beletelt egy kis időbe, mire pótolni tudtam a lemaradásom, a Delirium című lemezük pedig aztán feledtette velem minden sérelmemet, és újfent megtaláltam a szépet, a jót, a hiányzó pluszt, ami miatt továbbra is értékelem a zenekar munkáját. A fentebb, Eszti által már említett Black Anima egy teljesen új fejezetet nyitott mind a csapatnak, mind a fanoknak egyaránt, hiszen aki eddig esetleg kételkedett volna bennük, az megtért, a régi fanok pedig belátták, hogy még a legstabilabb banda is képes valami egészen újat mutatni önmagából. Hogy milyen metált is játszanak pontosan az tulajdonképpen a kutyát sem érdekli, hiszen mindaddig, amig a dalaik elérnek az emberekhez, és érzelmeket váltanak ki belőlük, a dalok üzenete lesz az, ami miatt továbbra is kitartunk a srácok mellett, nem pedig az elemzés, hogy „ez most akkor gótikus vagy nem gótikus?”. Részemről jó ötlet volt meglépni a változást, viszont nagyon remélem, hogy a többi lemezük most már tényleg megmarad klasszikusnak, kell valami emlék arról, hogyan is szóltak egykoron, mielőtt azok lettek akik!
8/10
Kiadó: Century Media
Zenészek:
Cristina Scabbia - ének
Andrea Ferro - ének, hörgés
Marco Coti Zelati - basszusgitár, billentyűk
Diego Cavallotti - gitár
Richard Meiz - dob
Tracklist:
CD 1:
01. Swamped XX 02. Heaven's A Lie XX 03. Daylight Dancer XX 04. Humane XX 05. Self Deception XX 06. Aeon XX 07. Tight Rope XX 08. The Ghost Woman And The Hunter XX 09. Unspoken XX 10. Entwined XX 11. The Prophet Said XX 12. Angel's Punishment XX 13. Comalies XX
CD 2:
01. Swamped 02. Heaven's A Lie 03. Daylight Dancer 04. Humane 05. Self Deception 06. Aeon 07. Tight Rope 08. The Ghost Woman And The Hunter 09. Unspoken 10. Entwined 11. The Prophet Said 12. Angel's Punishment 13. Comalies
Hard rock/heavy metal csapatként definiálja magát a kaliforniai Edge of Paradise, de van még bőven más műfaji sajátosság a zenéjükben, ám erről majd később. :) 2011-ben alakult a banda, így az idei évben ünnepelhetik tízéves fennállásukat, első albumuk még az alapítás évében megjelent, és a Maskcímet viselte. 2015-ben érkezett az Immortal Waltz, majd 2019-ben a Universe.
Az énekesnő Margarita Monet -születési nevén Margarita Martirosyan- Jerevánban, Örményország fővárosában látta meg a napvilágot 1990. február 15-én, de családjával élt Moszkvában, itt kezdett zongorázni. 11 éves korában Houstonba költöztek, onnan New Yorkba költözött pár évvel később, majd 2010 folyamán Los Angelesben kötött ki, ahol találkozott David Bates-szel, vele és az időközben csatlakozott bandatársakkal életre hívták az együttest.
Bevallom, csak nemrég figyeltem fel a különleges hangú fronthölgyre, amikor tavaly a Magnus Karlsson által alapított Heart Healerben hallottam énekelni. Tudtam előtte is, kicsoda ő, de valahogy az Edge of Paradise mostanáig kiesett az életemből. Bánom is, de jobb későn, mint soha! :D
A Heart Healerben nyújtott teljesítménye lenyűgözött, ezután kezdtem hallgatni a banda lemezeit. És meggyőzve éreztem magam.
A The Unknownszeptember 17-én jelent meg, rajta 10+1 nótával. Mivel a formáció első három kiadványa igencsak megszerettette magát velem, izgatottan vártam az új lemezt.
A klipes formában is megjelent Digital Paradise-sal indít a korong, a rendkívül dinamikus szerzemény dallamos és mintha tüzesvassal égetnék az ember fülébe, a dal közepén pedig Margarita majdnem 20 másodpercen keresztül tartja ki a hangját, lehengerlő. Kicsit az Amaranthe számaira hasonlít a dal hangzásvilágában és a refrénjében. Ilyen felvezetővel nem is lehet szar lemez ez, gondoltam. És nem tévedtem!
Margarita el is árulta: ez a kiadvány lesz az eddigi legkeményebb zene, amit valaha kiadtak. Nem beszélt mellé az énekesnő, az biztos. Édesapja tudós, munkássága pedig nagy hatással van kicsi lánya dalszerzési folyamatára, ez pedig kétségtelenül érezhető az olyan dalokban, mint az említett Digital Paradise, a címadó The Unknown, a False Idols vagy a Leaving Earth.
A dalaink egy másik dimenzióban játszódnak. Minden egyes új felfedezéssel elmosódnak a határok a valóság és a sci-fi között. Így a dalok általában ebben az életen túli környezetben vagy párhuzamos Univerzumban játszódnak, vagy nevezd, ahogy akarod. De az élmények nagyon is átélhetőek, és nagyon közel állnak a szívemhez, mert mindenemet beleadtam ezekbe a dalokba.
- ecsetelte nemrégiben Margarita.
A False Idols például az ókori Egyiptomot idézi klipjében, ahol rendkívül sok istent tiszteltek, a dal viszont a közösségi oldalakon gombamód szaporodó influenszereket veszi górcső alá, akik bizony nem mindig jó irányba terelik az internetezőket, a követőiket, különös tekintettel a fiatalabb korosztályra.
Manapság, ha megnézzük például a Tiktokot, minden azok körül forog, akiknek sok követője van. A dal az összes ilyen embert nagyító alá veszi.
- és az énekesnőnek igaza van, szerintem ebben is egyetérthetünk vele.
Telis-tele van súlyosabbnál súlyosabb dalokkal a lemez, és itt térnék vissza a műfajok kérdésére: bár a gitárjáték kétségtelenül a heavy metalt idézi, de a zenekar muzsikájában bizony fellelhetőek a modern és industrialos elemek is, ahogyan a bónusz dal -My Method Your Madness Industrial Remix Bonus- is mutatja. De ez nem baj! Manapság egyébként is sok együttes keveri a műfajokat, hangzásokat, gondoljunk csak az ukrán Jinjerre, akik minden műfaji határt átlépnek a lemezeiken. Valami ilyesmit csinál az Edge of Paradise is, csak Margarita, Tatianával ellentétben nem hörög, viszont remekül kihasználja a hangját, ami hasonlít az Amaranthe-os Elize Ryd-ére, lévén hogy ő is szoprán énekes, de sokkal metalosabb.
Összegezve: az Edge of Paradise negyedik albuma véleményem szerint messze az eddigi legérettebb és legerősebb. A dalokat remekül összerakta a zenekar, a heavy metal és a hard rock fúziója a modern elemekkel és némi industriallal szuper elegyet alkot, Margarita pedig nemcsak egy rendkívül dekoratív megjelenésű nő, hanem a hangját is remekül használja. Nem mellesleg a dalszövegek is az ő tollából származnak, amelyek egy igen filozofikus, a világ dolgai iránt érdeklődő és intelligens személyiséget tükröznek.
9/10
Számlista:
1. Digital Paradise 2. My Method Your Madness 3. Tidal Wave 4. The Unknown 5. Believe 6. False Idols 7. You Touch You Die 8. One Last Time 9. Leaving Earth 10. Bound To The Rhythm 11. My Method Your Madness (Industrial Remix) Bonus Track
Zenészek:
Margarita Monet - ének, billentyűk Dave Bates - gitár Jamie Moreno - dobok Ricky Bonazza – basszusgitár
2016-ban alakult a kanadai Spiritbox, amely csapat zenéjében egyaránt vegyíti a progresszív-post-metalt és a metalcore-t is, Courtney LaPlante pedig egyaránt alkalmazza a hörgést és a tiszta éneket is előadásmódjában. A trió első nagylemeze a mai nappal jelent meg Eternal Blue címmel, a korongon 12 szerzeményt rögzítettek.
A fent felsorolt műfajok mellett a nu metal is erősen érezhető a dalokban, de tény, hogy a progos zúzás a legmérvadóbb, Courtney -aki egyébként a gitáros Mike Stringer felesége - hangja pedig remekül illeszkedik a dalokba. Korábban a házaspár az Iwrestledabearonce nevű csapatban játszott együtt.
A modern elemekkel megküldött dalcsokor valóban minőségi munkát mutat. A szövegeket áthatja a fájdalom, de nem annyira sötétek, mint más, prog metálban ténykedő banda szövegei, és remek dallamérzékről tanúskodik a számok többsége, például a Yellowjacket, amelyet Sam Carterrel vettek fel, a The Summitvagy a nyitó Sun Killer.
Vannak igazán arcletépős nóták is az albumon, mint például a Silk In The Strings, remek gitárjátékkal operáló dalok is, mint a címadó Eternal Blue, és lassan, lágyan kezdődő tétel is, a We Live In A Strange World képében, ami a közepére aztán bedurvul.
Érdekes érzéseim támadtak a lemez hallgatása közben. A legtöbb zenekar általában a legerősebbnek tartott dalait jelenteti meg klipes formában az album boltokba kerülése előtt, a Spiritbox esetében mintha ez fordítva történt volna. A fent felsorolt számok, amelyekhez videók készültek, nem gyengék ugyan, egyből megszerettem általuk a zenekart, de a többi dal igazi meglepetés, telis-tele energiával és odabaszós szövegekkel.
Összegezve: a Spiritbox egy igen érett lemezt tett le az asztalra, a szerzemények könnyen emészthetőek, fülbemászóak, de mégis súlyosak. A Hurt You például a mérgező kapcsolatokról szól, a Constanceklipjét nézve pedig keménység ide vagy oda, én bizony elsírtam magam. A történet egy demenciában szenvedő öreg néni történetéről szól, megrázó és szívfacsaró képsorokkal, a szöveg pedig fájdalmasan gyönyörű. Ezekből is látni, hogy a formációt erősen foglalkoztatja a társadalom, illetve annak problémái, az emberi sorsok és kínok. Én hasonlóan érzékeny személyiség vagyok, szóval a dalszövegek telibe találták a lelkemet. Szívbemarkolóan gyönyörű sorok majdnem minden tételben. A lemez számomra ott van az idei top 3-ban, Courtney pedig egy hihetetlenül sokoldalú és tehetséges énekesnő.
9/10
Dallista:
1. Sun Killer 2. Hurt You 3. Yellowjacket (feat. Architects’ Sam Carter) 4. The Summit 5. Secret Garden 6. Silk In The Strings 7. Holy Roller 8. Eternal Blue 9. We Live In A Strange World 10. Halcyon 11. Circle With Me 12. Constance
A Garbage 1993-ban alakult a Wisconsin állambeli Madisonban, élén egy skót születésű énekesnővel, Shirley Mansonnal. Első albumuk, amely 1995-ben jelent meg, a zenekar nevét viselte, az igazi áttörést azonban az 1998-as Version 2.0 hozta meg a formációnak, gondoljunk csak például a Push It-re, amelyet rommá játszottak a rádiók, az I Think I'm Paranoid-ra vagy a You Look So Fine-ra. Egy évvel később a 19. James Bond-film egyik betétdalát is a csapat jegyzi, a The World Is Not Enough is orrvérzésig folyt a zenecsatornákon.
Hasonlóképpen erős lemez lett a 2001-es Beautiful Garbage is, rajta sokak kedvencével, a Cherry Lips-sel, a Bleed Like Me (2005) kicsit gyengébb lett, de hallgatható, a Not Your Kind Of People(2012) azonban már közel sem volt annyira vérszegény, mint elődje, a legutóbbi, Strange Little Birds (2016) is hozta az elvárásokat. 2017-ben a No Horseskislemez bevételeit pedig a Vöröskeresztnek ajánlotta a banda.
Jómagam 1998-ban, 12 évesen hallottam először az együttesről, a fent említett Push It című sláger kapcsán. Tulajdonképpen Shirley volt az első rockénekesnő, akit megszerettem és a mai napig hatalmas példaképem. Az idén 56. évét betöltő frontasszony semmit nem veszített karizmájából, ugyanolyan energiával tombol a színpadon, mint a harmincas éveiben.
A No Gods No Masters boltokba kerülését megelőzően, a The Men Who Rule The Worldmegjelenése kapcsán az énekesnő elárulta:
Ez lesz a hetedik lemezünk, amelynek kifejező számmisztikája befolyásolta tartalmának DNS-ét: a hét erényt, a hét bánatot és a hét halálos bűnt. Ez volt a módszerünk arra, hogy megértsük, a világ egy kibaszott kemény dió, és milyen elképesztő káoszba kerültünk. Ez az a lemez, amelyet úgy éreztünk, hogy most volt muszáj megcsinálnunk. A The Men Who Rule The World pedig egy tiltakozó dal; gyötrő vádirat és hadüzenet, amely kritizálja a kapitalista rövidlátás, a rasszizmus, a szexizmus és a nőgyűlölet világszerte tapasztalható növekedését. Ez egy egyértelmű szándéknyilatkozat egy olyan zenekartól, amely még mindig hisz az ellenvélemény erejében, megadva a lemez alaphangulatát.
Butch Vig dobos hozzátette:
Ez a legszociopolitikusabb lemezünk. Nem hagyhattuk figyelmen kívül azt, ami most történik. Nemcsak a koronavírus-járvány, de a jobboldali politikát gyakran jellemző rasszizmus és nőgyűlölet, a #MeToo-mozgalom és a pénzügyi egyenlőtlenségek is hallhatóak lesznek a dalokban.
A The Creeps a hatalmon lévőket és az emberek manipulálhatóságát veszi alapul, az A Woman Destroyed-ben kemény utalásokat találhatunk arra, hogy sok helyütt a világon a nők még mindig másodrendű állampolgárnak számítanak és nem hiányzik a dalból az őket övező szexizmus, a nők eltárgyiasítása sem - hasonló témát feszeget a lassabb dallamú This City Will Kill You és az Uncomfortably Me is.
Itt kell megemlítenem, hogy a szövegeket ugyan Shirley írja, de szó nincs semmiféle férfigyűlöletről, nincs általánosítás. Shirley hosszú évek óta él boldog házasságban Billy Bush zenei producerrel, a zenekar férfi tagjai pedig teljes mellszélességgel az énekesnő mellett vannak.
Természetesen a vallások fricskázása sem maradhatott ki, a szó veszélyes értelmében vallásos viselkedés adja a Waiting For God alapját, a Godhead-ben igen kemény szavakat kapunk. "Tudnál arról, ha lenne farkam...?"
Ahogy a zenekar fogalmazott: a lemez a világ őrületét tükrözi, és valóban így van. Ha újból lehetnek koncertek, biztosan állandó darab lesz majd jó pár tétel az albumról, amely nagyon jól sikerült, minőségi munkát és odabaszós dalszövegeket kapunk a dalcsokor képében.
Minden feminizmus nélkül: több ilyen nő kellene a rock-és metálvilágba, mint amilyen ez az ötödik X-en túli, hihetetlen energiával és őszinteséggel megáldott Shirley.
A svéd Magnus Karlsson neve főleg produceri munkái kapcsán csenghet ismerősen, hiszen olyan nevekkel dolgozott már együtt, mint az Ayreon, a Primal Fear vagy a Kiske/Somerville. Tavaly decemberben gondolt egyet, fogott néhány tehetséges énekesnőt, majd a stúdióba szabadította őket. A svéd Anette Olzon (ex-Nightwish, The Dark Element, Allen/Olzon), a spanyol Ailyn (ex-Sirenia, Her Chariot Awaits, Trail of Tears), a finn Noora Louhimo (Battle Beast), az amerikai Adrienne Cowan (Seven Spires) és az örmény Margarita Monet (Edge of Paradise) örömmel mondott igent a felkérésere, hogy a lemezen szerepeljenek, amelynek címe The Metal Opera, és amely a mai nappal jelent meg.
Karlsson a következőket mesélte a korong dalairól, amelyek tematikája -a projekt nevéhez illően- a szív gyógyítása:
Az opera főszereplőjét, a 'Heart Healert' a fantasztikus Adrienne Cowan alakítja, aki arra ébred, hogy semmire nem emlékszik, azt sem tudja, hogy kicsoda ő. Hamarosan kiderül, hogy ha megérint valakit, az meggyógyul, de minden egyes gyógyítással fogy a saját ereje. A lemez valójában egy utazás, melynek során kideríti, hogy ki is valójában, és közben találkozik másokkal, akik vagy neki szeretnének segíteni, vagy akik tőle várják a segítséget, de olyanokkal is, akik üldözik, mert félnek tőle. Rengeteg csodás énekessel dolgoztam már eddigi karrierem során, de főként férfi énekesekkel. Persze dolgoztam csodás nőkkel is, mint például Noora Louhimo, Amanda Somerville vagy Anette Olzon, de ezúttal kimondottan egy olyan albumot akartam készíteni, amelyen főként énekesnők hallhatóak. Mindannyiuknak nagyon különleges, egyedi a hangja, és más-más stílusban is tudnak énekelni, ami rendkívül fontos a projekt számára.
Elsőként az Into the Unknown című dalt hallhattuk, amelyben Noora énekelt, majd a This Is Not The End érkezett, amelyben viszont már mindegyik hölgy hallatta hangját.
Az első két klipes dal igencsak elnyerte a tetszésemet, de különösen a This Is Not The End, amelynek refrénje hallatán megvallom, a fene se tudja miért, de kicsordult a könnyem. Decemberben elhunyt édesapám arca jelent meg előttem, mintha csak ő üzente volna, hogy ez nem a vég. Na, innentől kétségem sem volt, hogy ez az anyag valóban gyógyító energiákkal bír - ilyen hangokkal meg aztán főleg.
Igen súlyos dalokat varázsolt a lemezre Karlsson, vérbeli rock/metál szerzeményeket, és a fent felsorolt énekes hölgyek mindegyike remekül bánik a hangjával a kiadványon - mindegyikük nagyszerűen kamatoztatja tehetségét a különböző éneklési technikákban. Anette Olzont rengetegen lehúzták Nightwish-beli szereplése és első szólólemeze (Shine, 2014) kapcsán, ám a Jani Liimatainennel (ex-Sonata Arctica) közös projektjében, a The Dark Elementben és az Allen/Olzon (amelyet Russell Allennel alapított) projekben bebizonyította: tud énekelni. E lemezen pedig újfent nem okoz csalódást, különösen a We Can Stand All Alone és a Mesmerized című szerzeményekben. Noora Louhimót a Battle Beastben ismerhette meg a metálkedvelő közönség, és itt is hozza a formáját. Ailynt a Sireniából ismerhetjük, de sok együttessel -pl. Melted Space, Débler- dolgozott már együtt, valamint 2019-ben létrehozta Her Chariot Awaits nevet viselő csapatát, amelynek első lemezén hangjának egy teljesen más aspektusát tárta a nagyvilág elé, egy igen földbe döngölős lemezen, de időközben a Trail of Tears is felkérte frontlányának.
A When The Fire Burns Out-ban visszatér a Sireniás énekstílusához, ugyanakkor hangjának metálosabb oldalát is hallhatjuk. Adrienne Cowan, a bostoni Seven Spires fiatal énekesnője hörögni is tud, ám e lemezen tiszta hangjával szerepel - az Awake című tétel, amely az albumot nyitja, lehengerlően jó lett. Fényes jövő áll a 25 éves lány előtt. Margarita Monet, az Edge of Paradise örmény származású fronthölgye szintén fantasztikus munkát végzett. Az Evil's Around the Cornerben Noora és Adrienne alakítanak hatalmasat, utóbbi énekesnő a Weakerben is elképesztően szerepel.
Magnus Karlsson ismét kitett magáért, ahogyan a lányok is. E lemez valóban gyógyítja a szívfájdalmakat, nekem legalábbis nagyon tetszenek a szerzemények. Nagyon vártam a dalcsokrot, és nem kellett csalódnom. Kifogástalan munka és minőségi dalok, szívmelengető (és gyógyító) szövegekkel.
10/10
--Sarok Bettina gondolatai...--
Érdeklődve fogtam neki a The Metal Opera tartalmának felfedezésébe, ugyanis két énekesnő kivételével a többiről pontosan tudom mi mindenre képesek hangszálaikkal,ettől függetlenül mégis sikerült meglepetést szerezniük.
Amikor elndult a lemeznyitó Awake először azt gondoltam,hogy 》hurrá,újra egy klisés szimfonikus felvezető《 másodpercekkel később viszont valami teljesen megváltozott,és már az az érzés kezdett motoszkálni bennem,hogy valami hatalmas, bombaszerű dolog van kibontakozóban. Nem kis kellett sokat várni arra,hogy a címszereplő Adrienne Cowan megszólaljon - nem kis meglepetést okozva.
Adri karrierjét már követem egy ideje,láttam és hallottam is néhány covert tőle,ezen a lemezen viszont lenyűgözött, huszon x évesen rettenetesen kiforrt, érett hangokat villantott és nem is volt kétség,hogy a hét énekesnő közül ő lett a kedvencem. A többi hölgy sem piskóta,ott van például Anette Olzon,akit sokan cikiztek,különösen akkor,amikor átvette Tarja helyét a Nightwish-ben. Nyilván már akkor is megtette a tőle telhetőt,azóta persze megtalálta a ,saját hangját',amit rendre tud is kamatoztatni. De megemlíthetném még Margarita Monetet is,akit ez idáig nem ismertem,mostantól viszont utána kell néznem,mert nagyon megvett az alakítása. Ott van továbbá még Ailyn is,aki hangilag hatalmas meglepi volt új zenekarában, most viszont visszatért a Sireniában is jól bevált bársonyos hangszínhez, és milyen jól tette,már kezdtem hiányolni, Gracias!
Maga a lemez egy különleges utazás, egy történet,aminek minden perce precízen ki lett dolgozva, a kirakós darabjai pedig tökéletesen lettek elhelyezve. Végtére is,ez a szívgyógyító projekt beváltotta a hozzá fűzött reményeket és bár jámborlelkű metálarcként azonnal hatással vannak rám a komolyabb szöveggel ellátott dalok,most mégis igyekeztem a hangra és dallamokra figyelni,mintsem arra,hogy tulajdonképpen mit is takarnak a sorok.
Nemtudom,hogy lesz-e folytatása ennek az egésznek,de reménykedem abban,hogy igen,hiszen a svéd mester most rendesen beletrafált abba,hogy kiket kell egy kalap alá venni és felpakolni őket egy komplett lemezre, a kis formációja pedig gyanúsan folytatásért kiált,mivel nem lehet,hogy a kezdet egyben a vég legyen,de mivel a lemezt a This Is Not The End című szám zárja fenn áll az esélye annak,hogy ez az utazás még messze nem ért véget... (Nekem ez egy 10-ből 9-es skálán mozog, a mérleg viszont még billenhet feljebb!)
A mai nappal jött ki a dél-norvégiai Stavangerből származó Sirenia új albuma, a Riddles, Ruins & Revelations. Az előző lemez - az Arcane Astral Aeons - igencsak húzósra-zúzósra sikeredett, itt olvashattátok a kritikáját. Az volt a második közös munka Emmanuelle "Emma" Zoldan énekesnővel. A 43 éves, kétgyermekes anyuka hazájában, Franciaországban jó ideje ismert operaénekesnő, csodálatos mezzoszoprán hanggal rendelkezik, remek választás volt Morten Velandtól, amikor úgy döntött, a spanyol Ailyn 2016-os távozása után őt állította a mikrofon mögé - ezzel Emma lett a banda ötödik frontasszonya Fabienne Gondamin, Henriette Bordvik, Monika Pedersen és Ailyn után.
A Dim Days Of Dolor, amely még 2016 novemberében került boltokba, szerintem elég gyenge lett, viszont az Arcane Astral Aeons aratott, nemcsak nálam, de észrevételem szerint más zenei bloggerek és a rajongók körében is. Mintha szintet lépett volna a zenekar azzal, hogy felismerte, mennyi operás hangú lány énekel már az utóbbi években, és e korongon Emmanuelle már természetesebb előadásmódja volt hallható.
Az album megjelenése óta nem telt el nap, hogy ne hallgattam volna számokat róla. Na, valami ilyesmit vártam a Riddles, Ruins&Relevationstól is.
Elsőként decemberben hallhattuk az Addiction No. 1 című dalt, amely a csapatot a modernebb oldaláról mutatta be, elektronikus elemekkel és érdekes megoldásokkal, majd következett a We Come To Ruins, amely kicsit keleties, arabos hangzást kapott. Két napja Desireless hatalmas sikerű Voyage Voyage című szerzeményének -amely sláger 1986-ban vezette a listákat Európa-szerte- metálosított verziójával rukkolt elő a banda, amely nóta teljes egészében francia nyelvű. Bár nem vagyok oda a francia nyelvért, de ezt a dalt mindig szerettem, és Emmáék coverje igen erőteljes lett.
A lemezt hallgatva várja az ember a csúcspontokat, az orgazmusokat a dalokban, ám ez most valahogy elmarad. A három beharangozó szám után valami erőteljes, epikus, de mégis Sireniás albumra számít a hallgató. Utóbbi jellegzetesség, tehát a tipikus Sireniás elemek ezúttal sem hiányoznak a számcsokorból, de a katarzis, amely végigkísérte pl. az Arcane Astral Aeons-t, most elég lagymatag módon van jelen a dalokban.
Mi történhetett? Mert a korongra nem lehet azért egyértelműen kijelenteni, hogy rossz. Vannak jó, szerethető szerzemények rajta, pl. a Towards an Early Grave dinamikája, a Beneath the Midnight Sun dallamvilága, a The Timeless Waning keménysége és a December Snow sejtelmes hangulata nagyon tetszett, de a többi dal valahogy nem üt akkorát. Ahogy egy kedves barátom fogalmazott, tisztességes iparmunka, ám az első három klipes nóta után valahogy ez kevésnek tűnik. Hallgatható lemez, vannak rajta jó számok, de jó pár dal - sajnos - gyenge.
Nyáron interjút készítettünk Tóth Tiborral, a Taleteller alapítójával, aki elmondta: zenét szerezni számára olyan, mintha egy naplót írna. Láthattuk a budapesti bandától az Aurora és az Emerald Creek című nótákhoz készült klipeket, a zenész pedig -aki 2010-ben alapította az együttest- elárulta: nagy hatással van rá például a Sirenia, a Nightwish vagy éppen a Delain munkássága, de sok szimbolista költő is, mint például Ady Endre.
Énekesnőjük a kellemes szopránnal megáldott Csák Annamária, akivel elkészült végre az új album, a The Path, amely egy történetet mesél el 12 számon keresztül. Ugyan a kiadvány csak december 21-én fog hivatalosan megjelenni, hálával és köszönettel tartozom a zenekarnak, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy meghallgassam a számokat és véleményt mondhassak róluk.
Az A Hero Will Rise című dallal indít a lemez, amely megmutatja a korong irányát: filmzeneszerű, kellemes darab. Itt kell megemlítenem, hogy a csapat szimfonikus hangszerelője, Uhljar Mihály remekül végezte a munkáját, monumentális, epikus dallamokkal egészítve ki a korongot. Ő egyébként 2017-ben csatlakozott a zenekarhoz, mint Taleteller-rajongó. :)
A szerzemények nagy része valóban felfedi, hogy a zenekart komolyan inspirálta a felvételekkor a Nightwish, az Epica, a Sirenia és még jó pár együttes, de mégsem lehet utánzással vádolni a formációt, mert a nyilvánvaló hasonlóságok ellenére teljesen sajátos, egyedi hangzású a kiadvány.
A Where The Tales Born és a Run From The Wolves engem emlékeztetnek a Tarja-érás Nightwish lemez, a Once dalaira, ám Annamari nem operásan énekel, hanem úgy, mintha mesét mondana. Ám ez cseppet sem altató jelleggel, ahogyan a gyerekeknek szokták, a zenével együtt az ő hangja is belekúszik az agyadba és ott is marad.
A már ismert Aurora dallamos refrénjével a koncerteken biztosan partihangulatot fog teremteni, majd az Ignis Fatuus, a Wanderer és a Nightmare következik, szintén fülbemászó dallamokkal, hol keményebb, hol lágyabb részekkel. Az Eternal Fall egy szép ballada, kelta-ír hatásokkal, férfi ének is kiegészíti Annamari hangját.
Ezután egy ismét pörgős tételhez érkeztünk, a Moonlight Feast-et hallgatva az embernek táncolhatnékja támad - legalábbis nekem biztosan. Ezután a The Storm -amely instrumentális, de igencsak pattogós szerzemény- vezet át minket a lemez utolsó fejezetéhez.
Az Emerald Creek-et már ismerjük, itt a vándor utolsó útjához érkezik, és megtudhatjuk, merre visz a smaragd patak csobogása. Az érzelmes dal után a The Dying Forest ismét a keményebb vonalat képviseli, amely a végére lelassul. Lágy részekkel zárul a dal, mint egy mese végén, amikor a gyermek már alszik, és álmodik. Az albumzáró Through The Path a The Stormhoz hasonlóan szintén instrumentális, szimfonikus tétel, a vándor megpihen és nyugovóra tér.
Összegezve: telített a piac szimfonikus metál tekintetében, egyre kevesebb az olyan csapat, akik valami igazán különlegeset tudnak csinálni. A The Path a vándor által bejárt ösvényt mutatja be, azaz egy úgynevezett konceptlemezről beszélünk, amelyeknek megvan az a veszélye, hogy néhány dal után kifullad és unalmas lesz, ha nincs meg az a plusz a storyline-ban, ami fent tartja az érdeklődést és megragadja a hallgatót. Mint amikor filmet nézel és egyszer csak ellaposodik, és bealszol rajta. A Taleteller lemeze, "filmje" azonban végig leköti az embert, Annamari énekstílusa nem az operás áriázás, de nem is baj, mert a dalok témájához, szövegéhez inkább a lágyabb ének illik. Elvégre ez egy történet, és egy történetet vicces lenne operás énekkel "elmesélni", a férfi ének pedig nagyon is kellett, remekül kiegészíti Annamarit - az úriember pedig nem más, mint Pápai Zsolti a Cadaveresből. Szinte látod Magad előtt a történetet, a vándort, ahogyan járja az ösvényt és útja során kalandos élményekben van része. Erős lemez, erős dalokkal, profi hangszereléssel és hallani a befektetett munkát. Részemről az album teljesen rendben van.
A mai napon jelent meg a Leaves' Eyes nyolcadik stúdióalbuma, egyben a második, amelyen már Elina Siirala énekel. A finn hölggyel elkészült előző lemez a 2018-as Sign Of The Dragonhead volt, magát az énekesnőt korábban az EnkeliNation/Angel Nation zenekarból ismerhettük.
Láthattuk a Dark Love Empress és a Chain Of The Golden Horn című szerzeményeket klipes formában, ízelítőt adva a kiadványból.
Természetese e korongot is történelmi téma ihlette, csöppet sem meglepő módon a vikingek. A csapat így mesélt a lemezről:
" 1066, Anglia. A döntő csata Stamford Bridge közelében. Harcosok, akik küzdenek a halál ellen, a földet vér áztatja. III. Harald norvég király, Hardrada („a kemény uralkodó”), haldoklik. Egész élete lepereg a szeme előtt: kegyetlen háborúk, harcok a hatalomért, egzotikus világokba utazás, amelyek hatalmas nőkhöz vezettek, és császárok, királyok mentek tönkre. Az utolsó viking király meghalt - a vikingek korának vége. Éljenek a vikingek!"
Elinára nem kis feladat és kockázat várt, amikor a banda egyik alapítóját, Liv Kristine-t kellett váltania 2016 tavaszán - a norvég ex-frontasszony ugyanis éppúgy a csapat jelképe és hangja volt 13 évig, mint ahogyan 9 éven át Tarja Turunen a Nightwishnak. Ám a csapat sikeres turnét bonyolított le Elinával, jártak hazánkban is, a Sign Of The Dragonhead sem került kukába, annak ellenére, hogy szerintem egy átlagos lemez lett. Vagyis inkább: felejtős. De persze, ez csak az én véleményem! Nem kell egyetérteni vele!
A The Last Viking intrója, a Death Of A King epikus és monumentális, libabőrözős. Kíváncsian láttam neki tehát a következő szerzemények hallgatásának. A Chain Of The Golden Horn és a Dark Love Empress, a két első kisfilmes nóta nem híg szerzemény.
Körülbelül hasonló kaliberű dalok alkotják a lemez gerincét, a Black Butterfly-ban például a francia Clémentine Delauney (Visions of Atlantis, Exit Eden) siet a formáció segítségére, a szám pedig kedves, szerethető lett. Kiemelkedik még a War Of Kings, a For Victory, a Two Kings One Realm, de a többi dal is hozza az elvárásokat. A Flames In The Sky például tipikus bulinóta, biztosan állandó darabja lesz a koncerteknek, ahogyan a Night Of The Ravens is. Elina szépen énekel, a hangjába nem lehet belekötni. A fronthölgy egyébként is egy kedves, közvetlen leányzó, aki készséggel válaszol a rajongói kérdésekre. Mindemellett tiszteli elődje, Liv munkáját, és mindent, amit ő a zenekarba tett, allűröktől mentes személyiség. Aki pedig látta őt élőben, maga is meggyőződhetett arról, hogy igenis, van erő a hangjában.
Maga a lemez nem lett rossz, hozta a szintet, amit a Leaves' Eyes-tól megszokhattunk. Nem hibátlan, zeneileg lehetett volna még itt-ott kreatívkodni, keménykedni, de összességében egy hallgatható, Alexander Krull németes precizitásával patikamérlegen kimért albumot rakott össze a zenekar.
9/10
Megjelenés: 2020. október 23.
Kiadó: AFM Records.
Zenészek:
Elina Siirala - ének
Alexander Krull - hörgés, billentyűk
Thorsten Bauer - gitár, basszusgitár
Joris Nijenhuis - dobok
Micki Richter - gitár
Dallista:
01. Death Of A King 02. Chain Of The Golden Horn 03. Dark Love Empress 04. Serpents And Dragons 05. Black Butterfly (feat. Clémentine Delauney) 06. War Of Kings 07. For Victory 08. Two Kings One Realm 09. Flames In The Sky 10. Serkland* 11. Varangians 12. Night Of The Ravens* 13. The Last Viking 14. Break Into The Sky Of Aeon
